Már hosszú – hosszú idő óta gondolkodom rajta, hogy a nappalinkba szükség lenne egy kis díszre vagy valamire a falra, mert van egy nagy üres felület, és ott bizony jól mutatna valami. A férjem csak annyit kért, hogy családi képeket ne rakjak oda ki, mert szerinte az az albumba való, ahol nézegetni és lapozni lehet, de csak az látja, akinek odaadjuk és akit megtisztelünk vele, amiben azért van bőven igazság azt kell mondjam, így aztán egyet is tudok érteni vele. Én viszont a festményeket nem szeretem, mert valahogy nagyon a régi kort idézik nekem és nagyon komorak, kerámiát viszont megint csak nem szeretnék ide kitenni mert nem mutatna jól, egyszóval kicsit elvetettem ezt a kérdést, remélve hogy majd szembe jön valahogy, valamikor a válasz.
Ez pedig nem sokkal később meg is történt, hiszen az egyik nagyon jó barátnőm segítséget kért tőlem, mert a Szalai Balázs oldalán látott gyönyörű vászonképeket, de nem igazán tud kettő között dönteni. Azt kérte, hogy segítsek neki, nézzem meg a képeket és mondjam meg, hogy szerintem melyik lenne a jobb megoldás. Persze segítettem neki, és el is döntöttem, hogy a tökéletes választás a falra egy Levendula vászonkép lesz.
Persze én mindent ezerszer megrágok mielőtt döntésre adom a fejem, nem úgy mint a férjem, aki számtalan dologban hihetetlen gyorsan és egyszerűen döntést tud hozni, úgyhogy megnyitva hagytam azért az oldalt a gépemen, de még nem rendeltem meg. A férjem viszont lépett helyettem, és titokban megrendelte nekem a képet. Persze mondtam neki másnap, hogy sajnos elvitték a képet, egy kicsit elrontottam, mert meg kellett volna rendelni, ő pedig csak elmondta a szokásos litániáját, mi szerint meg kell tanulnom merni döntést hozni, mert mindig így járok. Másnap pedig meghozta a futár a képet. Én el sem tudom mondani mennyire örültem neki, és mennyire meglepődtem, és persze hogy mennyre gyönyörű.