Menu

Intézményünk nyílt napján Mons. Dr. Athanasius Schneider püspök tartott előadásokat

Március 4. péntek – BUDAPEST, WSUF John Henry Newman Intézet

Előadás Az igazság a családról és a házasságról címmel.

Március 5. szombat – BUDAPEST, WSUF John Henry Newman Intézet

Előadás A keresztény mártíromság címmel.

Március 5. szombat – SÜMEG, John Henry Newman Felsőoktatási Képzési Központ

Előadás A liturgia szentsége és a szentáldozás címmel.

Március 6. vasárnap – SÜMEG, Sarlós Boldogasszony Ferences Kegytemplom

Pontifikális szentmise a római rítus hagyományos formája szerint (forma extraordinaria).

A John Henry Newman Felsőoktatási Képzési Központ felújított könyvtárépületének és a parkban elhelyezett Newman-szobor megáldása.

A szentmise különlegessége

Negyvenöt év – a Novus Ordo bevezetése – után került sor ismét arra, hogy vasárnapi szentmisét egy főpap a római rítus hagyományos formája (usus antiquor) szerint mutasson be hazánkban. Tekintettel a vendég személyére is, minden túlzás nélkül állítható, hogy ez a nap a magyar egyház életében szép emlékezetű lesz.

 

Rövid életrajz

Mons. Dr. Athanasius Schneider O.R.C. a római katolikus anyaszentegyház püspöke; Celerina címzetes főpásztora, a kazahsztáni Astana segédpüspöke, patrisztikus teológus. Anton Schneider néven született 1961. április 7-én Tokmok városában, az akkori Szovjetunió, a mai Kirgizisztán területén. A keresztségben egy litván titkos pap, Pater Antonius Šeškevicius S.J. részesítette. Ukrajnából származó német szülei, akiket Sztálin deportált az Urál-hegységbe a II. Világháború után, a gulágról való szabadulásuk után költöztek kirgiz területre. Az elsőáldozás kegyelmében Boldog Oleksa Zaryckyj vértanú pap részesítette 1973-ban. Nem sokkal ezután családjával Németországba költözött, majd csatlakozott a Szent Kereszt Kanonokrendhez (Ordo Canonicorum Regularium Sanctae Crucis), ahol Szent Athanasius lett a védőszentje és a szerzetesi neve. 1982-ben tette le fogadalmait. 1990. március 25-én szentelte pappá  Manuel Pestana Filho püspök. Római tanulmányai végeztével 1999-től patrisztikát kezdett tanítani a karagandai (Kazahsztán) Szűz Mária, az Egyház Anyja Szemináriumban. 2006. április 8-án kinevezték Celerina címzetes főpásztorává. 2006. június 2-án a római Szent Péter-bazilika oltáránál Angelo Sodano bíboros szentelte fel püspökké. 2011. február 5-től foglalta el helyét segédpüspökként az Astanai Főegyházmegyében. A Kazahsztáni Püspöki Konferencia általános titkára. Papságának közel 26., püspökségének közel 10. évében jár.

Magyarul megjelent művei

A Dominus est (Szent István Társulat, Budapest, első kiadás 2010, ,második kiadás 2014) c. kötetet először a Vatikáni Könyvkiadó jelentette meg olaszul, rövid időn belül pedig elterjedt az egész világon: igen hamar német, angol, francia, portugál, lengyel és kínai nyelvre is lefordították. Másik könyve a Corpus Christi (Stella Maris Alapítvány, Budapest, 2014), amely lényegében az első könyv elmélyült folytatásának tekinthető. A két mű magyar fordítása P. Kovács Ervin Gellért OPraem munkája.

Könyveinek fő mondanivalója

Isten emberré válása eléri csúcsát az Ő önkiüresítésében, az Eucharisztia titkában. Ebben a szentségben megnyilvánul a „Velünk az Isten” titka felülmúlhatatlan módon, Isten mérhetetlen szeretetének minden következményével.

Az Úr Krisztus velünk élő Isten, aki a kicsiny Szentostyában kiszolgáltatja önmagát az embernek, és így teljesen lemond önmaga megvédelmezéséről. Az eucharisztikus Jézus a Szentostyában valóban a legszegényebb és legvédtelenebb az Egyházban, mégpedig elsősorban a szentáldozás kiszolgáltatásakor.

Az áldoztatás alkalmával korunkban az érzékenység és odafigyelés megdöbbentő hiánya figyelhető meg. Az Egyház életének szívén ejtett sebet meggyógyításához szükséges az Oltáriszentségben lévő eucharisztikus Jézussal való bánásmódunknak a katolikus tradíció szerint való megújítása.

Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt, majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény, sajnos Magyarországon is, melynek modern gyakorlata azonban akadályozza a Szentség méltó vételét és oltalmát.

Athanasius Schneider püspök patrisztikai adatokkal igazolja, hogy a Katolikus Egyház hagyományában az Oltáriszentség imádása sohasem különült el annak vételétől. A szentáldozás mindig a Szentségben valóságosan jelenlévő Jézus Krisztus iránti teljes hódolattal kell, hogy történjen. Szükséges felülvizsgálni a mai modern szentáldozási gyakorlatot, s különösen a kézbeáldoztatást, amely sok tekintetben inkább a protestáns úrvacsorához hasonlít, méltatlan a Szentséggel szemben, és rombolja a valóságos jelenlétbe vetett hitet. Schneider püspök az Egyház megújulásában kulcskérdésnek tekinti a papok és a hívek Oltáriszentséggel való viszonyának a hagyomány szerint való megújulását.

Schneider püspök tanítása a házasságról és a családról

A családszinódus kapcsán Schneider püspök úr határozottan kiáll a házasság szentségének és felbonthatatlanságának katolikus tanítása mellett, ellene mond az egyházi tanítást lazítani szándékozó külső és belső kísérleteknek, valamint bátran vitába száll a gender ideológiával.

Schneider püspök és a tradíció

A püspök atya szavával és példájával is hirdeti, hogy az apostoli Egyház hitének a megőrzése és missziójának hitelessége csak a katolikus tradíció talaján lehetséges. XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum motu proprio-ját megtartva példát mutat az Egyház ősi liturgiájának a tiszteletében és szeretetében, rendszeresen pontifikál a római rítus hagyományos („rendkívüli”) formája szerint. Az Egyház mai válságát főképp a II. Vatikáni Zsinat modernista értelmezésében látja. 2010. december 17-én egy teológiai konferencián Rómában Schneider püspök úr kifejtette, hogy szükség volna egy „új Syllabusra” (utalva IX. Pius pápa dokumentumára, amely elítélte a modernista eretnekségeket), amelyben a pápa apostoli tekintéllyel adna helyes és kötelező érvényű interpretációt a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaihoz.

Sümegen elmondott homíliája a keresztény életről és az üldöztetésről

Krisztusban kedves testvérek! Megváltó kereszthalála előtt üdvözítő Urunk, Jézus Krisztus evilág hitetlen urai előtt ünnepélyesen kijelentette: “Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.” (Jn 18,37). Urunk egész élete és küldetése abban állt, hogy tanúságot tett az örök isteni igazságról, egészen addig, hogy az életét is feláldozta érte. Semmi sem ellentétesebb Krisztus lelkével és életével, mint az igazság megvallásától való félelem, az igazság kárára tett engedmény, akár a legcsekélyebb dologban is.

Urunk így szól minden idők tanítványaihoz: “Tanúságot tesztek rólam” (Jn 15,27). Minket, akik hiszünk Jézus Krisztusban, kereszténynek hívnak. Abban a nagy megtiszteltetésben lehet tehát részünk, hogy Krisztusról vagyunk elnevezve. A keresztények azonban nemcsak Krisztus nevét viselik, hanem szent kötelességük az is, hogy Krisztust utánozzák. Szent I. Leó pápa így szól: “Keresztény, ismerd fel méltóságodat!” (Beszédek 21,3). Keresztény nevünket továbbá a szent illatos olajnak, más néven krizmának köszönhetjük, mellyel a bérmálás szentségében kennek meg. Ebben a szentségben az olaj a túláradó kegyelmet jelzi, mely a keresztény lelkét elárasztja, hogy megerősítse hitében, a balzsam pedig, mely jó illatot ont, és megőriz a romlástól, arra utal, hogy a kegyelem által megerősített keresztény a keresztény erény jó illatát ontja, és megőrzi magát a bűn romlásától. A megkenés a homlokon történik, ahol a félelem és a szégyen jelei szoktak megmutatkozni, hogy kit e szentség megerősít, megértse: nem kell pirulnia amiatt, hogy kereszténynek hívják, és kereszténynek vallja magát, és nem kell félnie e hit ellenségeitől sem. A püspök szelíden megpaskolja a bérmálkozó arcát annak jeleként, hogy a Jézus Krisztusban való hitéért minden sértést és minden szenvedést készségesen kell viselnie” (Szent X. Pius pápa Katekizmusa).

Igaz kereszténynek, vagyis katolikusnak lenni azt jelenti, hogy Krisztus katonái vagyunk, és megvalljuk Krisztust – ha Isten úgy akarja – egészen a vértanúságig. Más szóval: katolikusnak lenni abban áll, hogy bátrak vagyunk, és hagyjuk, hogy a lelki erősség kegyelme, melyet a szent bérmálkozásban kaptunk, gyümölcsöt hozzon életünkben. Engedményeket tenni a katolikus igazság kárára, politikailag korrekten viselkedni akár az Egyházon belül, akár az Egyházon kívül, mindenestül ellentétes a keresztény, a katolikus névvel.

Kétségtelen tény, hogy napjainkban a keresztények csaknem az egész világon üldözést szenvednek. Ez a helyzet számos hasonlóságot mutat az első századok keresztényüldözéseinek korával. Az első üldözések idejéből ilyen bátorító szavakat hallunk: “A keresztények mindenkit szeretnek, de őket mindenki üldözi. Félreismerik, elítélik és halálra adják őket, de ők új életre támadnak. Gyalázzák őket, de ők megdicsőülnek a gyalázatban. Káromolják őket, de ők megigazulnak. Szidják őket, de ők áldást mondanak. Megalázzák őket, de ők tiszteletet tanúsítanak. Jót tesznek, mégis úgy büntetik őket, mint gonosztevőket. Midőn kínozzák őket, örvendeznek, mint akik új életre támadnak. A zsidók mint idegenek ellen harcolnak ellenük. A görögök üldözik őket. De senki, aki gyűlöli őket, nem tudja okát adni gyűlöletének. … Nem látod, vadállatok elé dobják őket, hogy megtagadják az Urat, de nem győznek fölöttük? Nem látod, minél többet kínoznak meg közülük, annál inkább növekszik a számuk? Nem emberi mű ez: Isten ereje, az ő jelenlétének bizonysága” (Levél Diognétoszhoz, 5;7).

A II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb tanítása, hogy minden hívő az életszentségre hivatott (vö. Lumen gentium, 39 – 42), és ugyanezen Zsinat azt is kimondja, hogy az életszentség csúcspontja a vértanúság (vö. Lumen gentium, 42).

Hogy – mint keresztények, katolikusok és Krisztus katonái – hűek maradhassunk nagyszerű hivatásunkhoz, fontos, hogy ismerjük a bátor keresztények és vértanúk példáját. Erőt meríthetünk a 16. századi angol családapa, Szent Philip (Fülöp) Howard tanúságtételéből. Philip Howard, Arundel grófja több mint tíz évig szenvedett a katolikus hithez való hűségéért a londoni Tower egyik fogdájában. Erzsébet királynő úgy gondolta, nem helyes, hogy nemes szívű grófja fogdában lelje halálát, így elküldte hozzá főminiszterét, hogy jobb belátásra bírja. A legcsábítóbb dolgokat ajánlották neki, ha katolikus hitét megtagadja. Szent Fülöpnek fiatal felesége volt, csecsemő korú fia pedig már azután született, hogy börtönbe került, úgyhogy nem is láthatta még. Azt ígérték, hogy teljes vagyonát visszakapja, és családjával is újra egyesülhet. Szent Fülöp így válaszolt: “A világ minden kincséért sem tagadnám meg a katolikus hitet, még azokért sem, akik a legdrágábbak nekem. A bűn bilincseit viselni gyalázat, de Jézus Krisztus szerelméért viselni bilincset: dicsőség”. Egy széndarabbal a következő szavakat írta cellájára falára, mely szavak ma is láthatók: “Minél többet szenvedünk Krisztusért ebben az életben, annál jobban részesülünk Krisztus dicsőségében a következőben.” Ezek voltak az utolsó szavai. Tíz évig szenvedett, majd 1595-ben halt meg negyven éves korában.

Az Egyház első századaiból ismerünk egy megindító példát, mikor a Diocletianus-féle egyházüldözés idején egy egész plébánia vállalta a vértanúságot Észak-Afrika Abitina nevű városában. A szent pap, Saturninus éppen a vasárnapi szentmisét mutatta be, melyen az egész plébánia részt vett. Titokban ünnepelték az Eucharisztiát, mert a keresztényeknek tilos volt összejönniük imádság céljából. A rendőrség hirtelen rájuk rontott, és valamennyiüket letartóztatta. Jelen voltak az özvegy szent pap, Saturninus gyermekei is, akik szentelése előtt születtek: Saturninus és Félix, akik lektori szolgálatot láttak el, Mária, aki a szüzek rendjéhez tartozott, és a hatéves gyermek, Hilarianus. Az összes hívőt – papjukkal együtt – elvezették a bíróhoz, hogy börtönbe vessék és kivégezzék őket. Útban a törvényszék felé találkoztak püspökükkel, Fundanus-szal, aki épp az imént tagadta meg a hitét. A kisfiú Hilarianus a következő feleletet adta a bíró kérdésére: “Keresztény vagyok, és a liturgián vettem részt. Magamtól és önszántamból mentem, senki sem kényszerített rá.” A bíró, aki megsajnálta őt, gyermekes büntetésekkel próbálta elijeszteni, de a kisfiú csak nevetett rajta. Ekkor a kormányzó így szólt: “Levágom az orrod és a füled!” Hilarianus így válaszolt: “Megteheted, de én akkor is keresztény vagyok”. Mikor a helytartó megparancsolta, hogy vigyék vissza őket a börtönbe, és végezzék ki őket, a kis Hilarianus valamennyi hívővel együtt így kiáltott fel: “Istennek legyen hála!” Ez a kisfiú, a tizenévesek, a családapák és családanyák papjukkal, Saturninus-szal együtt püspökük hitehagyásáért is elégtételt nyújtottak. Ebből a történetből azt látjuk, hogy Isten megengedi, hogy a történelem bizonyos időszakaiban a kicsinyek, az egyszerű hívek hite és hűsége erősebb legyen, mint egyes főpapoké.

Az Egyház történelmének kezdetén a Szentlélek a következő szavakat intézte a keresztényekhez Szent János apostol ajka által, mely szavak mindannyiunkhoz szólnak: “Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10). Amen.