Menu

image


Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére a Magyar Kurír Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kérte fel. Az elemzését a Magyar Kurír több részben, naponta adja közre. ⇒ Letöltés  

kurir-logo

A tanulmányt a megjelenés sorrendjében, változtatás nélkül, összeszerkesztve publikáljuk:

Ferenc pápa kezdeményezésére a 2015-ös családszinódus folyamattá vált: az egész világegyházra kiterjedő „állapotfelmérés”, a 2014-es rendkívüli, majd a tavalyi rendes püspöki szinódus hatalmas fába vágta a fejszéjét. A cél az volt, hogy – az új evangelizáció kontextusában – újra felmutassuk a híveknek és az egész világnak a család evangéliumát. Lehet, hogy a média és a közvélemény végig másra figyelt, azonban a Rómába a helyi egyházaktól beérkezett állásfoglalások, az ülésteremben elhangzott felszólalások mindannyiszor megerősítették: nem átírni kell az Istentől kapott örömhírt, annak belső igazságát, hanem folyton megújuló módon azt kell keresni, hogy ez a jó üzenet hogyan érkezett el napjaink emberéhez, életének megannyi kulturális, társadalmi, természeti és emberi meghatározottsága közepette.

Mindkét szinódus záróüzenete ezért a tanítás evangéliumiságát, örömhír-jellegét igyekezett hangsúlyozni. Amikor 2015 őszén a „közös úton levés” (amire a szün-hodosz, azaz ’együttesen megtett út’ kifejezés utal) egy nagyon fontos szakasza lezárult, maradtak még nyitott kérdések. A kijelölt módszertannak megfelelően sor került a körbetekintésre, a házasság és család helyzetének elemzésére, a nehézségek és kihívások számbavételére (1. fázis), az isteni üzenet megerősítésére és a felmerült problémák, kérdések evangélium fényébe való helyezésére (2. fázis), s megkezdődött – de messze nem ért véget – a lelkipásztori szolgálat távlatainak keresése (3. fázis).

Mihez kezdünk a kinccsel, az ajándékkal, amelyet kezünkbe helyezett az Isten? Tudjuk, hogy az nem a miénk, azt vinnünk, hirdetnünk, hitelesen evangelizálnunk kell. Hogyan tegyük ezt meg? Merre induljunk? Milyen hangon szólaljunk meg?

A dokumentum keltezése szimbolikus: a pápa Szent József, a Szent Család őre főünnepén írta alá a buzdítást, pontosan három évvel azután, hogy első nyilvános szentmiséjét bemutatta a Szent Péter téren. Ha visszaemlékezünk, akkor ezt mondta Péter utóda: „József »őr«, mert tud Istenre hallgatni, engedi, hogy az ő akarata vezesse, éppen ezért érzékenyebb a rábízottak iránt, reálisan tudja értelmezni a történéseket, figyel a környezetére, és nagyon bölcs döntéseket tud hozni.” Ez mintegy foglalata az egész buzdításnak, célmegjelölés, de egyszersmind karakter-meghatározás. A valóságra és az Isten akaratára való kettős figyelem és érzékenység jelöli ki az utat, amelyen járnunk kell.

A cím szintén beszédes. Egyrészt megerősíti a szinódusok kívánalmát: evangéliumi, örömhírszerű módon kell beszélni a házasságról és a családról. Ugyanakkor van a szókapcsolatnak egy mélyebb, rejtett üzenete is. A család témáját a hit évének megnyitásakor (2012) tartott előző rendes püspöki szinódus után jelölték ki, amelynek témája az új evangelizáció volt. Az erre a tematikus évre kiadott apostoli levelébenXVI. Benedek pápa ezt írta: „A szeretet öröme [amoris laetitia], a szenvedés és fájdalom drámájára adott válasz, a kapott bántásokkal szembeni megbocsátás hatalma és az élet győzelme a halál üressége felett: mindez az Ő megtestesülésének misztériumában találja meg beteljesülését; emberré válásában, abban, hogy osztozik emberi gyöngeségünkben, hogy átalakítsa azt föltámadásának erejével” (Porta fidei, 13.). XVI. Benedek világosan megfogalmazta: az emberré lett Ige Isten örömhíre a világ számára. Az Ő végsőkig elmenő szeretetéből fakad az igazi öröm, amelyet mindenkihez el kell vinnünk. A házasság és a család ennek a küldetésnek elsődleges, kiemelt útja, sőt: az evangelizáció kivételes és nélkülözhetetlen alanya.

Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása igen terjedelmes dokumentum, ezért egyszeri, gyors feldolgozása lehetetlen. Sokan megelégednek azzal, hogy a legvitatottabb kérdéseket tartalmazó kiemelt mondatokon rágódjanak, ám ezzel pontosan az egyház szándékát tévesztik szem elől: a konkrét és külsődleges kérdések nem megválaszolhatók egy alsó tagozatos szintjére szabott kiskátéval, a helyes vízióhoz a teljes evangélium üzenet nagy összefüggésrendszerében kell gondolkodni.

A Katolikus Egyház Katekizmusában ott vannak a tételmondatok, most sokkal inkább azt kell szemügyre vennünk, hol van a szeretet forrása, hogyan tud növekedni, mit tudunk tenni kiteljesedéséért.

Ez mindennek az alfája és ómegája, ez tudja hordozni a házastársi szövetséget és hűséget, a gyermekvállalásra való nyitottságot és készséget, a család életét és folytonos megújulását. A dokumentum vége felé a pápa meg is jegyzi: hűségesnek kell lenni az evangéliumhoz, nem engedhetünk a relativizmusnak, ugyanakkor „napjainkban a bukások pasztorációjánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok megerősítésére” (307). Ennek alapja pedig csakis a szeretet örömének (újra)felfedezése lehet, amely nélkül még a legigazabb szó is üresen kong, csak „pengő érc és zengő cimbalom” (vö. 1Kor 13,1).

Ezért a jelen buzdítás nem arra íródott, hogy gyorsan átfussunk rajta, és sommás ítéleteket alkossunk mellette vagy ellene. „Az általános, elsietett olvasat” (7) semmi esetre sem felel meg a szöveg céljának. „Jobban lehet majd értékelni akár a családok, akár a családpasztorációban munkálkodók részéről, hogyha türelmesen mélyítik el, egyik részt a másik után, vagy ha minden konkrét élethelyzetben kikeresik belőle azt, amire szükségük van” (uo.).

Nem egy kommentátor megjegyzi, hogy ezt a dokumentumot a plébániai családcsoportokban, felnőttkatekéziseken, legjobb esetben a személyes reflexiót és a közösségi megosztást összekapcsoló módon kell feldolgoznunk. Nem tankönyv ez, nem is törvénygyűjtemény, hanem szó szerint exhortatio: fedezzük fel Isten szépséges üzenetét, és érzékenyen, bizalommal és nyitottsággal, hűséggel és kreativitással próbáljuk meg alkalmazni életünk adottságaira, arra a valóságra, amely itt és most körülölel bennünket. A stílus, a nyelvezet és a terjedelem mind-mind egy ilyen „felhasználói magatartás” irányába mutat.

A buzdítás másik szembeszökő jellemzője a szinódusi folyamat sajátosságainak tükröződése: „A [szinódusi] atyák felszólalásai, amelyeket szüntelen figyelemmel hallgattam, értékes poliédernek [sokszögtest] tűnt számomra, amelyet sok jogos aggodalom s őszinte és komoly kérdés alkotott” (4). A téma annyira eleven, összetett, hogy a vizsgálata során felmerülő szempontok sem hozhatók egy síkra, sokdimenziós téma ez, amihez egy hasonlóképpen sokrétegű dokumentum illik. Ezért járul a szövegben a szinódusi megfontolásokhoz még több olyan elem, amely irányt szabhat „az eszmélkedésnek, a párbeszédnek és a lelkipásztori gyakorlatnak, ugyanakkor bátorságot, ösztönzést és segítséget nyújt a családoknak elköteleződésük és nehézségeik terén” (uo.). Ezt az poliéderjelleget erősíti a pápa állásfoglalása, miszerint nem minden kérdést kell a tanítóhivatalnak központosított (és globalizált) módon megoldania, a helyi egyházaknak is megvan a maguk feladata, hogy meghatározott kérdésekre felelős válaszokat adjanak (vö. 3).

Ez a nyitottság az, amit még érdemes szem előtt tartanunk, mielőtt a szöveg elemzésébe kezdenénk. „A viták palettája, amelyekkel a tömegtájékoztatási eszközökben vagy a publikációkban, vagy éppenséggel az egyházi szolgálattevők körében találkozunk, a mindent megváltoztatás fékevesztett, kellő reflexiót vagy alapot nélkülöző vágyától egészen addig a magatartásig tart, amely úgy véli, mindent megoldhat általános útmutatásokkal vagy néhány teológiai megfontolásból levont túlzó következtetéssekkel” (2).

Lassú, elmélkedő olvasás, érzékeny elmélkedés és a Szentlélek fényébe helyezkedés – erre hív minket az Amoris laetitia.

A Szentíráshoz való közelítés helyes módját a lelki mesterek, a nagy teológusok és a zsinatok többször felvázolták már. Nem keresztrejtvény ez, amiből mechanikusan kell válaszokat kikeresni, nem is valamiféle hittankönyv, amely kisiskolás módjára oktat minket. A kinyilatkoztatás szavai „lélek és élet” (vö. Jn 6,63): életből születnek, életet közölnek és életre hívnak.

A családok témája kapcsán ez különösen is megmutatkozik, hiszen „A Bibliát családok, nemzedékek, szerelmi történetek és családi válságok népesítik be, már az első oldaltól kezdve” (8). Ha tehát el akarunk mélyedni hitünkben, akkor nagyon is át kell éreznünk, hogy „a kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot” (II. vatikáni zsinat, Dei Verbum, 2). Nemcsak az kinyilatkoztatás, hogy mit mond Isten a családról, hanem az is, hogy – amikor emberré lesz s Krisztusban beteljesíti a kinyilatkoztatást (ld. Dei Verbum, 4) – hogyan éli meg a családot, a szeretet és a szerelmet, a közös küzdelmeket és örömöket, bukásokat és sikereket a Szentírás embere, s az emberré lett Ige. Ezért ha azt kérdezzük, mit üzen a Biblia a házasságról és a családokról, akkor nem elég gondolkodnunk, elmélkednünk, hanem szemlélődnünk is kell: figyelnünk kell mindazt, ami kibontakozik szemeink előtt Istennek az emberi életekbe írt kinyilatkoztatásában.

Ez a látásmód – melynek spirituális forrásvidékénél ott találjuk Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatait is – azért is fontos, mert „a család az a hely, ahol a szülők a hit első tanítóivá válnak gyermekeik számára. Ez »kézműves« feladat, személytől személyig” (16). Márpedig épp itt látjuk meg mindennél világosabban: hiába beszél egy szülő házasságról, családról, törvényről és szeretetről, ha nem éli azt gyermekei elé. Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy a keresztények miként tudják átadni a mai világban a család evangéliumát, akkor ugyanerre a belátásra jutunk: szépen kell élniük, családjaiknak vonzó közösségeknek, lelki és fizikai helyeknek kell lenniük.

Azonban már a Szentírás is számol azzal, hogy megjelenhet a rossz, a bűn a házasságban, a családban. A Teremtés könyve fájdalmasan mutatja ezt az első házassági válság (Ádám és Éva szeretetének törése az ősbűn következtében, ld. Ter 3) és az első testvérgyilkosság (Káin és Ábel története, ld. Ter 4) kapcsán. Azt is mondhatnánk, hogy a kinyilatkoztatás fájdalmasan nélkülöz minden idealizálást: az első család története egy brutálisan realista történet, fájdalmas és harcos, már a legelső pillanattól kezdve megváltásra szoruló. „A szenvedés és a vér ösvénye halad végig a Biblia számos lapján” (19). Jézus maga is egy olyan családi ágból származik emberi mivolta szerint, ahol házasságtörésre, árulásra, gyilkosságra kerül sor: Dávid király beleszeret Betsabéba, majd a halálba küldi annak férjét, a hettita Uriást. A szerelmükből született első gyermek meghal, a második azonban, Salamon, hatalmas király lesz, a názáreti Jézus ősatyja.

Amikor a Krisztus a világba lép, kettős tapasztalatban van része: szerető család és ellenséges külvilág fogadja. Élete során sokszor családokat látogat meg, ahol találkozik bűnnel, betegséggel, halállal, gyásszal (ld. 21). „Isten Igéje nem olyannak mutatkozik, mint elvont tézisek sorozata, hanem mint egy útitárs azon családok számára is, amelyek válságban vannak vagy valamilyen fájdalmat élnek át, és megmutatja számukra útjuk célját” (22). Jézus ezért jelen van (miként egész földi élete során) a családi fáradozásnak és munkának, de a szeretetnek és a gyöngédségnek a birodalmában is, nem elvont magasságokban, hanem a mindennapos élet ügyes-bajos dolgaiban. Csodálatos a Bibliának ez a tanítása, amely egyszerre útifény és bátorítás mindannyiunk számára!

A szinódusi folyamat sajátos újdonsága volt, hogy a pápa levélben tett fel kérdéseket a helyi egyházaknak. Ennek a kezdeményezésnek az volt a célja, hogy a valós helyzetek, élettapasztalatok alapján induljon meg a közös elmélkedés, gondolkodás. Ahogy a buzdítás bevezetőjében is kifejti, az ezen eredményeken alapuló, a szinódusi tanácskozások anyagát felölelő második fejezet célja az, hogy „két lábbal a földön álljunk” (6). Atyák megfontolásaihoz Ferenc pápa természetesen még hozzáfűzte azokat az aggodalmakat is, amelyek saját nézőpontjából fakadnak (31). „Egészséges dolog, ha figyelmet szentelünk a konkrét valóságnak, mivel »a történelmi eseményekben a Szentlélek késztetéseit s indításait fedezhetjük föl«, melyek által »az Egyház mélyebben képes látni a család és a házasság kimeríthetetlen misztériumát«” (uo.; az idézet forrása: II. János Pál, Familiaris consortio, 4).

A második fejezet ezért tulajdonképpen a nehézségek és a kihívások sorát állítja elénk: tekinthetjük egyfajta kommentárral ellátott listának is. Az alábbiakban csak néhány fontosabbat emelünk ki ezek közül, a teljesség igénye nélkül:

(A család jelen helyzete)

– Növekszik az individualizmus veszélye, amelyhez hozzájárul még korunk túlhajtott ritmusa, a stressz, a kulturális és társadalmi hatások, „amelyek veszélyeztetik a tartós döntések lehetőségét” (33).

– Minderre nem reagálhatunk úgy, hogy feladjuk értékeinket, s alkalmazkodunk a morális és emberi hanyatláshoz (akár a divatot követve, akár kisebbrendűségi érzés által hajtva) (35). Alázatos és realista módon kell átadnunk ebben a világban a keresztény meggyőződést (36).

– „Sokáig azt hittük, hogy ha csakis a doktrinális, bioetikai és morális kérdéseket hangsúlyozzuk, még ha eközben nem is motiválunk a kegyelemre való megnyílásra, már elég támogatást adtunk a családoknak” (37). Hála illet minden családot, ami élete jó példájával tanúságot tett az evangéliumról.

– Ahogy a szinódus is megjegyezte, napjainkban egy nárcisztikus, instabil és változékony érzelgősség terjed el, amely az emberi kapcsolatokra is kihat (41).

– Az objektív rendben megfigyelhetők a demográfiai problémák (42), a hit elgyengülése (43), a méltó lakóhely hiánya (44). Ehhez hozzájárul még a családon kívül született gyermekek kérdése (45) és a migráció (46). Külön érzékenységet igényelnek a fogyatékkal élők, az idősek is.

– Vigyáznunk kell, nehogy „»indoktrináljuk« [doktrínába zárjuk] az evangéliumot, a »másikhoz vágható halott kövekké« alakítsuk azt át” (49).

(Néhány kihívás)

– A két szinódust megelőző konzultációk számos útkeresésről és kihívásról tettek tanúságot, amelyek nagyon változatosak, nem lehet mindenestül egységesen kezelni azokat.

– Vannak az élet mindennapos szövetét érintő kihívások, mint a drogfüggőség és ennek járulékai, az erőszak (51), a családokat elgyengítő társadalmi-kulturális kérdések, a poligámia (52k), és bár történt előrelépés a férfi és a nő egyenjogúsága terén, itt is van még mit tenni (54k).

– Ugyanakkor számolnunk kell ideológiai kihívásokkal is, mint a gender-elmélet, s minden, ami ehhez kapcsolódik (56).

A fejezet végén a pápa a kolumbiai püspököket idézi (külön értéke a dokumentumnak a helyi egyházak tanítóhivatalainak a befogadása, a felölelése): „Ha sok nehézséget tapasztalunk is, ezek meghívást jelentenek arra, »hogy felszabadítsák bennünk a remény energiáit, hogy ezeket prófétai jelekre, átalakító cselekedetekre és a szeretet képzelőerejére fordítsuk le«” (57).

A 2015-ös szinódus módszertanát követve a valóság feltérképezése után a pápai buzdítás felmutatja az egyház házasságra és családra vonatkozó tanításának főbb elemeit, támaszkodva a korábbi egyházi dokumentumokra, különösen is a többször idézett Familiaris consortio kezdetű buzdításra. Ez a harmadik fejezet azért is értékes, mert viszonylag röviden, de célratörően és világosan fogja össze, kapcsolja egybe a tanítás legfontosabb alkotórészeit.

Idézve az Evangelii gaudium kezdetű dokumentumot, Ferenc pápa megerősíti, hogy nincs semmi, ami az apostoli igehirdetésnél, a kérügmánál szilárdabb, mélyebb és biztosabb lenne, s ezért a teljes keresztény oktatásnak, így a családra vonatkozónak is, erre kell támaszkodnia (58; vö. EG 165). „A házasságra és családra vonatkozó tanításunknak szüntelenül ennek a szeretet- és gyöngédség-üzenetnek a fényéből kell ösztönzést merítenie, ennek a fényében kell átalakulnia”, hiszen csakis a szentháromságos szeretet tükrében érthetjük meg a család küldetését (59). „Ezért az élő Krisztust szeretném szemlélni, aki jelen van megannyi szeretettörténetben, és le szeretném hívni a Szentlélek tüzét a világ minden családjára” (uo.).

Miként a bibliai tanítást felmutató második fejezetben is láttuk, a házasság és a család folyamatosan jelen van Isten tervében és az üdvtörténetben. Sajnos azonban megjelenik a rossz, a bűn is, ezért szükség van arra, hogy az eredeti teremtői terveket Krisztus állítsa helyre és teljesítse be az emberek életében. „Az Ige megtestesülése egy emberi családba, Názáretben, megindítja újdonságával a világ történetét.” Ezért folyton szemlélnünk kell Jézus életét az emberi családban, Máriát és Józsefet, a tágabb családot, az embereket, akik találkoznak velük. „Ez karácsony misztériuma és Názáret titka, amelyet áthat a család illata! […] ez után szomjaznak a keresztény családok, hogy megújítsák reményüket és örömüket” (65).

Nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben a család szüntelenül jelen volt az egyházi dokumentumokban, gondoljunk csak a legfontosabbakra: Gaudium et spes, Humanae vitae, Gratissimam sane, vagy az emeritus pápa Deus caritas est kezdetű enciklikája, ahol ezt olvassuk: „A kizárólagos és végleges szereteten nyugvó házasság képe [ikonja] lesz annak a kapcsolatnak, mely Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, az emberi szeretet mércéje lesz” (Deus caritas est, 11). Ezen a látásmódon alapul a házasság szentségének helyes szemlélete, hisz ez „nem társadalmi konvenció, üres rítus, puszta külsődleges jel vagy kötelezettség. A szentség a házastársak megszentelődésére és üdvösségére szóló ajándék […]. A házasság hivatás, amennyiben választ ad az egyedi meghívásra, hogy a házastársi szeretetet a Krisztus és egyháza közötti szeretet tökéletlen jeleként éljék meg” (72). Ennek a szentségi jelnek természetesen része az élet átadására való nyitottság és a gyermekek hitben való nevelése, hisz „a család az élet szentélye” (83).

Ahol ember van, ott persze – mint a fenti idézetből is látjuk – megjelenik a tökéletlenség. Az életállapotok sem tökéletesek, azonban ez nem jelentheti azt, hogy mindent, ami nem tökéletes, sommásan elvessünk. A buzdítás szerint a zsinati Ad gentes dokumentumban található útmutatást – más kultúrákban is jelen vannak az isteni Ige magvai – a családra, a házasságra is lehet alkalmazni. Vagyis megerősítést nyer a 2015-ös szinódus zárójelentése, amely – a Familiaris consortióra hivatkozva – kijelentette: „Általános elvként mindig emlékeznünk kell erre: »A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket«. A felelősség foka nem azonos minden esetben, és létezhetnek tényezők, amelyek korlátozzák a döntési képességet. Ezért miközben világosan ki kell mondani a tanítást, el kell kerülni az ítélkezéseket, melyek nem vetnek számot az eltérő helyzetek összetettségével. Oda kell figyelni arra a módra, ahogyan ezek az emberek életállapotuk okán élnek és szenvednek” (79).

Mindezen nehézségek ellenére sem feledhetjük: „A családokban megélt szeretet állandó erőforrás az egyház élete számára” (88).

Az Amoris laetitia kezdetű buzdítás, illetve a házasság és a család tematikája megköveteli, hogy kiemelten foglalkozzunk magával a szeretettel. „Ugyanis nem bátoríthatjuk a hűség és a kölcsönös önajándékozás útját, hogyha nem ösztönzünk a házastársi és családi szeretet növekedésére, megszilárdulására és elmélyítésére” (89). Ferenc pápa Szent Pál apostol szeretethimnuszát, egészen pontosan annak központi részét alapul véve (1Kor 13,4–7) nem egyszerűen bibliamagyarázatot, de valóban lelki egzegézist nyújt, amelyben mondhatni szóról szóra végigmegy a szövegen. Mindeközben igyekszik egyre mélyebbre hatolni a Szentírás szövegében, s közel hozni azt az emberi tapasztalat valóságához, a megélt érzelmekhez, a házastársak mindennapjaihoz, de akár még a szeretet és szerelem testi dimenzióihoz is. Az egész dokumentumnak ez a leghosszabb fejezete (89–164), ezért még csak vázlatos leírására sem szorítkozhatunk. Ez önálló „mű a műben”, amit érdemes külön is végigelmélkedni. Az alábbiakban néhány (számunkra fontos) szempontot szeretnénk tehát csak megvilágítani.

A szeretet megtestesültsége. Krisztus istenemberségét szemlélve képtelenek vagyunk annak kiegyensúlyozott megértésére, vagy istenségét, vagy emberségét hangsúlyozzuk túlságosan. A szeretettel is így van ez. Ha túl emberinek képzeljük el, akkor már fel sem tud emelkedni Istenig. Ha pedig túlságosan isteni elgondolással közelítjük meg, akkor emberi gyarlóságunk szinte elviselhetetlenné válik. Földhözragadtság és életidegenség a két túlzó pólus. A pápa figyelmeztet: „Nem szabad ráterhelni két véges személyre annak a kötelezettségnek a rettenetes súlyát, hogy tökéletes módon kell reprodukálniuk azt a tökéletes egységet, amely Krisztus és egyháza között áll fenn, mivel a házasság mint jel »egy dinamikus folyamatot« foglal magába, »amely fokozatosan halad előre, Isten ajándékainak folyamatos integrációjával” (122). Vagyis: egy túlzóan „isteni” házasságfelfogás teljesíthetetlen feladat elé állítaná a fiatalokat, és elfelejtetné, hogy az emberi életben nem így haladnak előre Isten ügyei, hanem az emberi természet töredékességének és ehhez alkalmazkodó dinamikájának a tiszteletben tartásával. Ez ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy az emberi szeretet elveszíthetné az istenire való vonatkozását: „a házastársi szeretet természetében ott van a megnyílás a végérvényesre” (123). Vagyis emberi tökéletlenség és isteni tökéletesség egyfajta megtestesülési dinamikában egyesül a házasság szentségében.

Emberarcú szeretet. Ahogyan már a korábbi fejezetek, úgy ez is kifejezésre juttatja a szeretet evangéliumi üzenetének emberarcúságát. Krisztus megtestesülése azt is jelenti, hogy az isteni közel jött a mi mindennapi valóságunkhoz. A házasság sem eszmény, elvont mennyei ideál, hanem „örömök és fáradságok, feszültségek és megnyugvások, szenvedések és megszabadulások, kielégülések és keresések, kellemetlenségek és gyönyörűségek kombinációja” (126).

Érlelődő szeretet. Amennyiben a szeretet kulcsában olvassuk a házasság alapvető jellemzőit, az egységet és a felbonthatatlanságot, vagyis a radikális hűség igényét, akkor ráébredünk: az ember ezáltal tulajdonképpen arra nyer esélyt, hogy a szeretetet a maga legteljesebb valóságában, minden lehetséges vetületében élje át. „Az élet meghosszabbodása igazol valamit, ami nem volt általános a korábbi korokban: a bensőséges viszonynak és a kölcsönös egymáshoz tartozásnak meg kell őrződniük négy, öt vagy hat évtizedre, ez pedig magával hozza annak szükségességét, hogy újra és újra egymást válasszák a házasok” (163). Azért fontos ez, mert amikor a testi mivoltunk radikálisan változik, a szeretetünknek is alakulnia kell. „Nem ígérhetjük meg, hogy egész életünkön át ugyanazok lesznek az érzéseink. Ám bizonnyal lehet egy közös megbízható tervünk, el tudunk köteleződni egymás szeretésére, és tudunk egységben élni, amíg a halál el nem választ minket, és mindig tudunk gazdag bensőségességben élni” (163). Ez az érzelmi-testi-emberi átalakulás tulajdonképpen a szeretet érlelődése, a megérés a szeretet misztériumának végső beteljesülésére.

A Teremtés könyve első lapjai óta tudjuk, hogy az ember megalkotása, férfiként és nőként való létbe hívása elválaszthatatlan az élet átadására vonatkozó isteni áldástól. Az ősi névmagyarázat szerint Éva azt jelenti: anya. Az első emberpár viszonya így lényegileg hordozza az istenképűségnek ezt az egészen sajátos szintjét: az életadó szeretet áldását és titkát. Nem egyszerűen fajunk biológiai túléléséről, genetikai állományunk átörökítéséről van itt szó. „A család nemcsak a nemzés helye, hanem az élet befogadásáé is: az életé, amely Isten ajándékaként érkezik. (…) Egy új gyermek ajándéka, akit Isten a papára és a mamára bíz, a befogadással kezdődik, a földi élet egész hossza alatti megőrzéssel folytatódik, végcélja pedig az örök élet öröme” (166). A pápai vízió pontosan itt válik kézzelfoghatóvá: hiba lenne a család termékeny szeretetét a biológiai nemzésre, a testi termékenységre korlátozni, mert így nem értenénk meg kellő mélységben, mit is jelent az új élet születésekor az ajándék és az áldás. „A népes családok örömöt jelentenek az egyház számára.” Nem a statisztikai adatok miatt, hanem azért, mert „bennünk a szeretet kifejezésre juttatja a nagylelkű termékenységet” (167). Ezen a ponton, a nagylelkűség gondolatát mintegy értelmezve, a dokumentum idézi még II. János Pálnak az 1994-ben kelt, az ENSZ népesedésügyi konferenciájához intézett levelét: „a felelős szülőség nem »korlátlan gyermeknemzés vagy a gyermekek felnevelésének jelentésével szembeni felelősségtudat hiánya«”, sokkal inkább az érintett házastársak tudatos, bölcs és szabad felelősségvállalása, úgy az egyház, mint a társadalom életében.

Ez az alaphang jelöli ki az egész fejezet útját: először az áldott állapot idején, a várakozásban megélt szeretet sajátosságairól szól Ferenc pápa. A téma kapcsán utal arra, mennyi mindent meg tud már jövendölni a tudomány – ám a leendő ember mélységeit egyedül Isten ismeri. Így buzdítja ezért az anyákat: „Viselj gondot örömödre, hogy semmi se ragadja el tőled az anyaság benső örömét. Ez a gyermek méltó az örömödre! Ne engedd, hogy a félelmek, aggodalmak, a többiek megjegyzései vagy a nehézségek kioltsák az afölötti boldogságot, hogy Isten eszköze vagy egy új élet világra hozásában!” (171). A megszületett gyermekekkel kapcsolatban pedig kibontakozik az apaság és az anyaság máshoz nem fogható öröme. A szöveg idézi a pápa 2015. január 7-i katekézisét: „Az anyák az legerősebb ellenszerek az önző individualizmus terjedésével szemben. (…) Ők tesznek tanúságot az élet szépségéről” (174). Az apák szerepét még hangsúlyosabbá teszi, hogy – sajnos – apa nélküli társadalmakban élünk. „Végül már mintha a férfi mivoltot kérdőjeleznék meg. (…) Az atyai jelenlét, még az apa tekintélye is” alá van aknázva (176). Pedig „Isten azért helyezi az apát a családba, férfiasságának értékes jellemvonásaival, hogy »közel legyen feleségéhez, osztozzon vele mindenben (…) és legyen közel a gyermekekhez növekedésükben (…). A közellét nem a minden fölötti kontrollt jelenti. A túlságosan kontrolláló apák megsemmisítik gyermekeiket«” (177). Az apa jelenléte elengedhetetlen, hogy a gyermek igazán gyermek lehessen (uo.).

A fejezet második harmada a kiterjesztett termékenységről szól – ezt a témát tovább kell mélyíteni. A lényeg abban áll, hogy a szeretet termékenysége miként jelenik meg a meddő párok, az örökbefogadás vonatkozásában, de ezeken túl is. Alapvető üzenete ez: a családok nem értelmezhetik magukat túlságosan elkülönítve (182). A családban megélt termékeny szeretetnek társadalmi kisugárzása van, tanúságot tesz, segít megmutatni, hogyan élhetjük meg teljes értékűen a nemcsak lelki, de testi szeretetet is.

Az utolsó harmad magának a családi életnek a fogalmát terjeszti ki: a gyermekség és a testvéri mivolt tapasztalata a hit számára is üzenetet hordoz. Megmutatja a kötelékek és szeretetviszonyok fontosságát a nemzedékek között, s az egyház látható határain túl. A nagycsalád, a felmenők és utódok, az oldalági rokonok, az após és anyós, a sógorok hozzátartozói közössége mind-mind a szeretet megélésének helyei, ahol olyan magatartást sajátítunk el, amely a tágas szív, a nagylelkű emberség szavaival írható le. Így a család végül sugározza a szeretetet, saját határain túl is.

Az egyház hitében őrzi a házasságra és a családra vonatkozó isteni üzenet kincsét – ám ez nemcsak elvont tanítás, hanem szükségszerűen életre váltandó gyakorlat is. Éppen ezért meg kell vizsgálnunk, milyen módon járulhat hozzá a lelkipásztorkodás ahhoz, hogy erős, szilárd, hűséges és termékeny szereteten alapuló keresztény családok jöjjenek létre és álljanak fenn. Ennek kapcsán azonban a szinódusi folyamat megmutatta, hogy a helyi egyházaknak nagyon is eltérő kihívásokkal kell szembenézniük a maguk kulturális és társadalmi összefüggésrendszerében. „A különböző közösségeknek kell majd kidolgozniuk a mind gyakorlatiasabb és hatékonyabb javaslatokat, amelyek szem előtt tartják úgy az egyház tanítását, mint a helyi szükségleteket és kihívásokat. Nem szándékom, hogy ezen a helyen konkrét családpasztorációs modellt adjak. Csupán arra korlátozom magam, hogy egybegyűjtsem a legfőbb lelkipásztori kihívásokat” (199) – írja a pápa.

Az alapkijelentés, miként már mi is utaltunk rá, ez: a családok nem pusztán az evangelizáció tárgyai (célcsoportjai), hanem sajátos módon alanyai is. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert „a felszentelt szolgálattevők gyakran nem kaptak kielégítő képzést ahhoz, hogy a családok aktuális, összetett nehézségeivel foglalkozzanak” (202). Ez – mint a szinódusi aulában elhangzott – azt az igényt eredményezi, hogy a papképzésnek ezen a téren alaposabbá kell válnia: „A papnövendékeknek átfogóbb interdiszciplináris, és nem csak doktrinális képzésben kell részesülniük (…). A képzés során biztosítani kell a személyes érettségben való fejlődést, hogy a leendő szolgálattevők eljussanak arra a pszichés egyensúlyra, amelyet feladatkörük megkövetel.” Ezért a szemináriumi időt a plébániákon töltött időszakokkal kell kombinálni, valamint biztosítani kell, hogy világiak és családok is részt kapjanak a papképzésben (203). Hasznosnak mutatkozhat az az élettapasztalat is, amelyre a keleti rítusú, házasságban élő papság tesz szert (202). Ugyanígy elengedhetetlen az értő szakemberek tudásának és tapasztalatának igénybevétele (204).

A másik fontos pont a házasságra való felkészítés, a jegyesek kísérésének kérdése. Ebben a plébániai közösségeknek, a már házasságban élőknek is aktív részt kell vállalniuk. Emellett szükséges lehet egy hosszabb távú felkészítés az ifjúság számára, amelyre ráépülhet a közvetlen szentségi felkészítés, a segítségnyújtás, hogy a szentség ünneplését hittel és tudatosan éljék át a jegyesek. Ez persze nemcsak párkapcsolati tréninget jelent, hanem imádságot, elmélkedést is a liturgikus szövegek és a szentírási szakaszok alapján – egyértelmű, hogy a házasságkötésre való felkészülés az evangelizáció kiemelt és sajátos terepe (216).

A szinódusok arra is rámutattak, hogy elengedhetetlen az ifjú házasok szerető és gondos kísérése közös életük első éveiben. Rá kell világítani, hogy az életszakaszok egymásra következésükben a szeretetteljes és nagylelkű önajándékozás fázisait is jelentik, újra és újra megerősítve az „igen”-t, a szövetséget. „A házasságok töréseihez vezető okok közül az egyik abban áll, hogy túl sok magas elvárásunk van a házasélettel kapcsolatban. Amikor felfedezzük a valóságot, amely korlátozottabb és problematikusabb, mint amiről álmodtunk, akkor a megoldás nem az, hogy gyorsan és felelőtlenül a válásra gondolunk, hanem az, hogy érési folyamatként tekintünk a házasságra” (221) – írja a pápa. Ebben segíthet a plébániai közösség, a hívő családok példája és támogatása.

Ennek jelentősége a válságok idején egészen nyilvánvaló. Az evangélium tanulsága a következő: „minden válságban ott rejlik egy jó hír, amelyet meg kell tudni hallani, kifinomítva a szív hallását” (232). A legszebb mindig ugyanaz: a személyes érlelődés a megőrzött, kölcsönös szeretetben. Ezt az utat nehezíti, hogy manapság „vannak emberek, akik megkésve, negyvenévesen jutnak el arra az érettségre, amelyet már serdülőkoruk végén el kellett volna érniük” (239). A személyes kísérésnek, a pásztori törődésnek ezért megértőnek, figyelmesnek és a legnehezebb helyzetekben is jelenvalónak kell lennie. A kulcs: érlelődés és növekedés.

„A szülők mindig befolyásolják, jóban s rosszban egyaránt, gyermekeik erkölcsi fejlődését. Ennek következtében az a legjobb, ha felvállalják ezt az elkerülhetetlen felelősséget, és tudatos, lelkes, ésszerű és alkalmas módon tesznek annak eleget. Mivel a családoknak ez a nevelői funkciója ennyire fontos, és igen összetetté vált, kiemelten szeretnék foglalkozni ezzel a kérdéssel” (259) – írja Ferenc pápa buzdítása hetedik fejezetének elején.

A téma kifejtése egy sajátos tapasztalattal veszi kezdetét: hol vannak a gyermekek? Olykor a lakáson belül sem tudja a szülő, merre jár a fiatal, annyi hatás szüremkedik be a család mindennapjaiba (internet, média stb.). A megoldás nem „a terek uralása”, vagyis a túlzó kontroll, hanem sokkal inkább az érzékenység, az odafigyelés, hogy tényleg tudjuk, „hol” vannak a gyermekek; lelkileg, érettségben, személyes kibontakozásukban (261).

Hisszük, hogy nem mindent a genetika determinál, hanem valóban van mód egészséges és előremutató folyamatok elindítására, amelyek lehetővé teszik a felnövő számára, hogy felelős módon élje meg a szabadságát – ez a nevelés nagy célja (262).

Az előző fejezethez hasonlóan itt is azt látjuk, hogy a kulcs a növekedés és az érés folyamataiban rejlik. Az erkölcsi nevelés akkor ér célt, ha szem előtt tartja: „A szabadság hatalmas dolog, ám el is veszíthetjük. Az erkölcsi nevelés a szabadság művelése javaslatok, motivációk, gyakorlati alkalmazások, ösztönzések, jutalmak, példák, modellek, szimbólumok, megfontolások, valamint intések, a cselekvésmód felülvizsgálása és párbeszédek révén, melyek segítik az embert, hogy kifejlessze azokat a szilárd belső alapelveket, amelyek képesek előre, a jó önként való megtétele felé mozdítani” (267). Ezért is fontos ez a három szó a család életében: „Kérem”, „Szabad?”, „Köszönöm”. A pápa a lehetséges eszközök között említi a szankciót. „A helyesbítés akkor ösztönzés, hogyha ugyanakkor értékelik és elismerik az erőfeszítéseket, és amikor a gyermek felfedezi, hogy a szüleiben elevenen él a türelmes bizalom” (269). Ezen vonások nélkül a büntetés csak rombol és rossz beidegződéseket szül.

Így jut el a pápai buzdítás a „türelmes realizmus” kérdéséhez. Alapelv: nem lehet a gyermektől erején felül, mértéket meghaladó áldozatot követelni (271). „Ha sokat kérünk, nem érünk el semmit”, jobb a bölcs és okos kis lépéseket előnyben részesíteni (uo.). Az értékeket is hasonlóképpen, fokról fokra kell átadni. Ennek módszertana nem lehet túlzóan kemény, rideg, a személlyel és a valósággal számot nem vető – a pszichológia és a neveléselmélet számos értékes példát tud felmutatni (273).

A fentiek alapján megérthető, hogy nemcsak a szavak vagy kiemelt esetek, tettek jelentik a nevelést, hanem a teljes családi élet, amely ilyeténképpen „nevelési közeg”. Napjaink rohanásában, technológiai túltengésében ennek a személyességnek, a kritikai érzék kialakításának, a jól megélt szabadságra való elvezetésnek tisztelettel, türelemmel kell megtörténnie. Gondoljunk bele: már maga az együttélés, a kölcsönös alkalmazkodás ténye nevelő erővel bír (275)! Ha valaki ilyen odafigyelő közegben nő fel, az szavak nélkül is útmutatást talál a társadalomba való beilleszkedéséhez és későbbi személyes kapcsolataihoz. Ennek pedig rendkívüli az értéke.

A dokumentum szól még a szexuális nevelésről, amelyet olykor túlzó távolságtartással, egyfajta tabuként kezelünk. A világ eközben más úton jár: olyan információkkal árasztja el a gyermekeket, amelyeknek a teljes értékű feldolgozásához még nincs meg az érzelmi, személyes érettségük. A jó nevelés nem tilalomfákat állít, hanem az életkori sajátosságok figyelembevételével, a helyes szemérem megőrzésével segít növekedni. Túl kell haladni egyes bántó, szabadságromboló képzeteken, hogy a fiúk és lányok ezen a téren is hiteles közegben nyerjék el az érlelődés lehetőségét.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a családok mint „házi egyházak” [ecclesia domestica] a hitátadás helyei. E küldetésüknek akkor tesznek leginkább eleget, ha a szeretet helyei is, hiszen: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16).

Az Amoris laetitia kezdetű buzdítás legtöbbet idézett, legellentétesebb véleményeket kiváltott fejezetéhez érkeztünk el, melynek célja az „irgalmasság lelkipásztorkodásának” a feltárása a házasság és a család terén. „Olykor sokba kerül számunkra, hogy helyet adjunk a lelkipásztorkodásban Isten feltételekhez nem kötött szeretetének. Oly sok feltételhez kötjük az irgalmasságot, hogy végül megfosztjuk azt konkrét értelmétől és valós jelentésétől, ez pedig az evangélium hirdetésének a legrosszabb módja” (311). A törékenység alaptapasztalata ugyanis olyan emberi élethelyzeteket állít elénk, amelyek valóban nem egyeznek Isten tervével. Ám ilyenkor is meg kell találnunk a viszonyulás és adott esetben a pásztori cselekvés helyes, Krisztus szándéka szerinti útját. A címadó három kifejezés már önmagában hordozza a „program” lényegét:

Kísérni: minden helyzetet a maga egyediségében kell szemlélni, s személyes közelséggel, támogató, előremutató jelenléttel kell ott állni mindazok mellett, akik nehézségekkel küzdenek, s a törékenység terhét hordozzák.

Megkülönböztetni: a jezsuita pápa gondolkodásmódjára rendkívüli hatással van a „lelkek (vagy szellemek) megkülönböztetésének” a tematikája, amelyet Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban alaposan kifejtett (313–336 pontok). A formális és külsődleges elvek alkalmazása mellett itt a konkrét személyességre is reflektálni kell, a Szentlélek világosságánál.

Integrálni: az egyház soha nem hitte, hogy a „tiszták egyháza”, a tökéletesek közössége lenne. Ezért a házas és családi állapotuk okán „rendezetlen körülmények között” élők esetében is meg kell vizsgálni, miként tudnak az egyház életében részt venni.

Akik sietősen és felületes ítélkezés vágyával olvassák ezt a fejezetet, sokszor tévútra jutnak, s nem veszik észre, hogy itt nem a tanítás „felvizezéséről”, hanem az aggódó szeretet, a komolyan vett irgalmasság útkereséseiről van szó. A pápa már többször használta a hasonlatot, most is előveszi: „az egyház munkája gyakran a tábori kórházéhoz hasonlít” (291), vagyis a legeltérőbb helyekre is eljutva igyekszik azt a segítséget nyújtani, amire ott és akkor a legnagyobb szükség van. Nem állhatunk meg a deklaráló magatartásnál, engednünk kell, hogy minden emberi küzdelem, harc és szenvedés megérintsen, szó szerint szíven üssön minket. Nem hirdethetjük érzéketlenül vagy fensőbbségesen Isten igazságait, mert azok így legalapvetőbb evangéliumi lényegüket veszítik el. Ahogy a szinódusok is fogalmaztak, az egyház „értékeli a konstruktív elemeket azokban a helyzetekben, amelyek még nem, vagy már nem felelnek meg a házasságról adott tanításának” (uo.). Másként fogalmazva: nem lehet feketén-fehéren látni, a fokozatosság törvénye (amely nem a törvény fokozatossága) azt kívánja meg, hogy még a rendezetlenségekben is keressük azokat a tényezőket, amelyek potenciálisan a nagyobb jó felé mutatnak.

A pápa ezért leszögez bizonyos normákat a megkülönböztetés terén. A legfontosabb kapcsán Aquinói Szent Tamást hívja segítségül: „Jóllehet, az általános dolgokban fennáll egy bizonyos szükségszerűség, minél inkább alászállunk az egyedi dolgok felé, annál inkább találkozunk a hiánnyal [defectus] (…). Gyakorlati téren nem egyenlő mindenki számára az egyedire vonatkozó igazság vagy gyakorlati norma, hanem csakis az, amely az általánosra vonatkozik” (S.Th. I–II, q. 94. art. 4). Ezért a buzdítás arra hív, hogy elkötelezetten járjunk a szeretet útján [via caritatis], ami a legfőbb törvény.

A fenti megfontolások „a lelkipásztori irgalom logikájában” öltenek testet. Most átadjuk a szót magának a dokumentumnak: „Hogy elkerüljünk bármilyen téves értelmezést, emlékeztetek: az egyház semmiképpen nem mondhat le a házasság teljes ideáljának, Isten tervének a maga nagyszerűségében való előadásáról (…). A kivételes helyzetek megértése soha nem jelenti a teljesebb ideál fényének elrejtését, sem pedig azt, hogy kevesebbet hirdessünk, mint amennyit Krisztus kínál az embernek. Napjainkban a bukások pasztorációjánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok megerősítésére, hogy így megelőzzük a töréseket” (307). [A szinódusi folyamaton született megfontolások] „olyan keretet és légkört nyújtanak, amely meggátol minket abban, hogy egy rideg »íróasztali erkölcstant« fejlesszünk ki a legkényesebb témák taglalásában, és sokkal inkább az irgalmas szeretettől eltelt lelkipásztori megkülönböztetés szövegkörnyezetébe helyez minket, amely mindig kész a megértésre, a megbocsátásra, a kísérésre, a reményre és mindenek fölött az integrációra” (312).

„A szeretet különböző árnyalatokat ölt magára, azon életállapotnak megfelelően, amelyre meghívást nyertünk” (313) – kezdi buzdítása utolsó fejezetét a pápa. A célja az, hogy az „ezernyi valós és konkrét gesztusból” építkező házastársi és családi lelkiség útját mutassa meg nekünk (315). Olykor talán gondot okoz az, hogy egyéni vállalkozásként, „privát útként” tekintsünk az istenkapcsolatunkra és lelkiségünk kibontakoztatására. Ám „azoknak, akiknek mélységes lelki vágyaik vannak, nem szabad azt érezniük, hogy a család eltávolítja őket a Lélek szerinti életben való növekedéstől. Sokkal inkább [azt kell érezniük], hogy olyan út ez, amelyet az Úr arra használ fel, hogy elvezesse őket a misztikus egyesülés csúcsaira” (316). Másként megfogalmazva: egy olykor túlzóan egyoldalú lelkiségfelfogással szemben azt tanítja nekünk az apostoli buzdítás, hogy a mindennapos emberi élet konkrétságában is van módunk elérni egy olyan spirituális teljességre, amelyet sokszor a remete magányához, a szerzetes elvonultságához, a kizárólag Isten szemlélésében élő ember átszellemültségéhez kapcsolunk. „Az öröm, a pihenés vagy az ünnep, de még a szexualitás pillanatait is úgy éljük meg, mint a Feltámadás teljes életében való részesedést” (317). Ennek kiemelt terepe a család közösségében végzett imádság, amely „kivételes eszköz a húsvéti hit kifejezésére és megerősítésére” (318).

A család lelkisége a kizárólagos és szabad szeretet forrásából táplálkozik, amely a házasságban él. „Van egy pont, ahol a pár szeretete eléri a legmagasabb fokú szabaddá válást, és az egészséges autonómia helyévé lesz: amikor mindenki felfedezi, hogy a másik nem az övé, hanem sokkal fontosabb tulajdonosa van, az ő egyetlen Ura. Senki sem tarthat igényt arra, hogy a szeretett személy legszemélyesebb és legtitkosabb intimitását birtokolja. Csakis az Úr foglalatja el a másik életének a középpontját. Ugyanakkor, a lelki realizmus alapelve okán a házastárs nem tart igényt arra, hogy a másik teljességgel kielégítse a szükségleteit” (320). Én is és a másik is Istenre vagyunk utalva. A közöttünk lévő legnagyobb és legmélyebb szeretet is elégtelen Őnélküle, aki a forrás, a középpont és a cél.

Az így feltáruló lelkiség kulcsszavai a gondoskodás, a vigasztalás és az ösztönzés. Itt is érvényesül az előző fejezetben a lelkipásztorkodás számára kijelölt logika: „A család egész élete egy irgalmas »legelő«. Mindenki gondosan belefest és beleír a másik életébe (…). Mindenki »emberek halásza« (Lk 5,10), aki Jézus nevében kiveti hálóját (vö. Lk 5,5) a többiek felé, vagy egy olyan földműves, aki azon a friss földön munkálkodik, amelyet a számára kedvesek jelentenek, ösztönözve bennük a legjobbat (…). Mindez istentisztelet, mivel Ő az, aki annyi jó dolgot elvet a többiekben annak reményében, hogy mi növeljük majd azokat” (322). A családi élet, az egymásra gyakorolt jó hatás, a másik növekedésének és érésének szemlélése valódi istentapasztalat a hívő ember számára.

„A Szentlélek ösztönzése hatására a család magja nemcsak befogadja az életet, amikor nemzi azt saját ölén, hanem megnyílik, kilép önmagából, hogy kiárassza javait a többi emberre, hogy gondot viseljen rájuk és az ő boldogságukat keresse. Ez a megnyílás kivételes módon fejeződik ki a vendégszeretetben (…). Amikor a család befogad, és találkozik a többi emberrel, különösen a szegényekkel és az elhagyottakkal, akkor »az egyház anyaságának a szimbóluma, tanúságtétele és részesedése«. A társas szeretet, a Szentháromság tükörképe, valójában az, ami egyesíti a család lelki értelmet és önmagán kívülre irányuló küldetését, mivel jelenvalóvá teszi a kérügmát, minden közösségi igényével egyetemben. A család sajátos lelkiségét ugyanakkor úgy éli meg, mint családegyház, és a világ átalakítása szempontjából létfontosságú sejt” (324).

A buzdítást egy, a Szent Család közbenjárását kérő ima zárja, az utolsó pontban kifejezett meghívás gondolatához kapcsolódva: „Haladjunk előre, családok, továbbra is haladjunk előre! Amire ígéretet kaptunk, az mindig nagyobb. Ne veszítsük el korlátaink miatt a reményt, de ne is mondjunk le arról, hogy keressük a szeretet és közösség teljességét, amelyet ígéretben elnyertünk!” (325).