Menu

image


Athanasius Schneider püspök atya tanulmánya az „Amoris laetitia” buzdításról

WSUF11

2016. április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia („A szeretet öröme”) kezdetű apostoli buzdítását. A dokumentum a családdal foglalkozó, 2014 októberében tartott rendkívüli és 2015 októberében tartott rendes püspöki szinódusok eredményén alapszik. Mons. Dr. Athanasius Schneider O.R.C., Celerina címzetes főpásztora, a Boldogságos Szűz Mária astanai érsekségének (Kazahsztán) segédpüspöke jelen tanulmányában részletes elemzést tett közzé a dokumentumról, amely angolul a Rorate Caeli blogon jelent meg. A Newman Központ fordításának alapjául ez az angol változat szolgál.

A magyar fordítást közzéteszi:

JOHN HENRY NEWMAN FELSŐOKTATÁSI KÉPZÉSI KÖZPONT

Fordította:

Sallai Gábor

Szerkesztette: Fülep Dániel, Kertész-Bakos Ferenc

newman.hu

A magyar fordítás a forrás pontos megjelölésével szabadon másolható, terjeszthető és felhasználható.


„Amoris laetitia”: a tisztázás igénye az általános zavar elkerülése végett


Az „Amoris laetitia” egymásnak ellentmondó értelmezéseinek paradoxona

A nemrégiben közzétett apostoli buzdítás, az „Amoris laetitia” (AL), mely igen gazdag lelki és lelkipásztori tanítással szolgál korunkban a házasságban való életről és a keresztény családról, sajnálatos módon hamar egymásnak ellentmondó értelmezésekhez vezetett, még a püspökök részéről is.

Vannak püspökök és papok, akik nyíltan hirdetik, hogy az AL egyértelműen utat nyit az elváltak és újraházasodottak szentáldozása felé anélkül, hogy elvárná, hogy megtartóztató életet éljenek. Úgy gondolják, hogy a szentségi gyakorlat ezen szempontja olyan mértékben változik meg, hogy az AL forradalmi jelentőségűnek is nevezhető. Az egyik püspöki konferencia honlapján megjelent szövegben a püspöki konferencia elnöke a következőképpen értelmezi az AL rendezetlen kapcsolatban élő párokra vonatkozó részét:

„Az irgalmasság hozzáállása ez, a szív és a lélek nyitottsága, melynek nincsen szüksége törvényekre, irányelvekre, külső ösztönzésre. Azonnal megvalósítható, és azonnal meg is kell valósítani.”

Ezt a véleményt erősítette az is, mikor Antonio Spadaro S.J. atya a 2015-ös püspöki szinódus után több alkalommal kijelentette, hogy amikor a szinódus „kinyitotta az ajtót”, amely a 2014-es szinódus során még zárva maradt, az elvált újraházasodottak szentáldozásának „alapját” teremtette meg. Az AL-hez fűzött kommentárjában Spadaro atya most azt állítja, hogy jóslata bevált. Úgy hírlik, hogy Spadaro atya is részt vett az AL összeállításában.

Úgy tűnik, a téves értelmezések útját maga Christoph Schönborn bíboros egyengette, aki az AL hivatalos római bemutatóján azt mondta a rendezetlen kapcsolatokról, hogy: „Azért örülök nagyon ennek a dokumentumnak, mert határozottan túllép a »rendezett« és »rendezetlen« kapcsolatok mesterséges, felszínes és egyértelmű megkülönböztetésén.” Ez az állítás azt sugallja, hogy nem állapítható meg egyértelmű különbség egyfelől az érvényes, szentségi házasság és a rendezetlen kapcsolat, másfelől a bocsánatos bűn és a halálos bűn között.

Vannak azonban olyan püspökök is, akik szerint az AL-t csak az Egyház Tanítóhivatalának állandó tanítása fényében szabad olvasni, és hogy az AL nem teszi lehetővé az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz való járulását, kivételes esetekben sem. Ez a megállapítás üdvözlendő, hiszen teljes mértékben megfelel a valóságnak. A Tanítóhivatal valamennyi megnyilatkozását az Egyház folytonos tanításának fényében kell olvasni.

Nem titok azonban, hogy számos templomban engedélyezik az elváltak újraházasodottak szentáldozását úgy is, hogy nem kell megtartóztató életet folytatniuk. El kell ismerni, hogy az AL bizonyos megállapításai felhasználhatók e helytelen gyakorlat igazolására, amely különböző helyeken és körülmények között már egy ideje jelen van az Egyház életében.

Az AL bizonyos megállapításai objektív szemmel nézve is félreértésre adnak alapot

Szentatyánk, Ferenc pápa mindannyiunkat felkért, hogy járuljunk hozzá a házassággal és a családdal kapcsolatos érzékeny kérdések átgondolásához, és kapcsolódjunk be a párbeszédbe. „A lelkipásztorok és teológusok gondolatai, amennyiben hűségesek az Egyházhoz, becsületesek, realisták és találékonyak, segítenek, hogy jobban lássunk a kérdésben” (AL 2).

Ha az AL bizonyos megállapításait intellektuális becsületességgel a maguk kontextusán belül elemezzük, nehezen tudjuk azokat az Egyház hagyományos tanításának fényében értelmezni, mivel nem erősítik meg kifejezetten és egyértelműen az Egyház tanítását és állandó gyakorlatát, amely Isten igéjére épül, és II. János Pál következő iránymutatásában jelenik meg: „Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, amely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven mondanak ellent annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és valósít meg. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik … őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azt jelenti, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg” (Familiaris consortio, 84).

Ferenc pápa nem alkotott „új egyházjogi normát, amely minden esetre érvényes lenne” (AL, 300. pont). A 336. lábjegyzetben mégis így fogalmaz: „Ugyanez a helyzet a szentségi fegyelemmel is, hiszen az egyedi helyzet alapos mérlegelése rámutathat arra, hogy az adott helyzetben nem is beszélhetünk súlyos bűnről.” Az AL 305. pontjában – nyilván az elvált újraházasodottakra utalva – a pápa megjegyzi, hogy „a különböző befolyásoló és enyhítő tényezők miatt elképzelhető, hogy objektíve bűnös helyzetben, melyben az egyén szubjektív bűnössége nem vagy nem teljes mértékben áll fenn, az ember Isten kegyelmében él, és növekszik is a kegyelem és a szeretet életében, amihez az Egyház segítségét is igénybe veheti.” A 351. lábjegyzetben a pápa a következőképpen magyarázza ezt a kijelentését: „bizonyos esetekben ez a szentségek jelentette segítséget is magába foglalhatja”.

Az AL ugyanezen (VIII.) fejezet 298. pontjában a pápa azokról az elváltakról beszél, akik „olyan második kapcsolatban élnek, amely idővel megszilárdult, új gyermekek születtek, hűségesek egymáshoz, nagylelkű önátadásról és keresztény elkötelezettségről tesznek tanúbizonyságot, tudatában vannak rendezetlen helyzetüknek és annak, mennyire nehéz lenne visszamenniük a házasságukba anélkül, hogy lelkiismeretükben azt éreznék, hogy új bűnökbe fognak esni. Az Egyház elismeri azokat a helyzeteket, »ahol komoly okokból, például a gyermekek felnevelése miatt, a férfi és a nő nem tud eleget tenni a szétválás követelményének«”. A 329. lábjegyzetben a pápa a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes kezdetű dokumentumából idéz, de ezt sajnos helytelenül teszi, hiszen a kérdéses részben a zsinat csak az érvényes keresztény házasságról beszél. E mondat alkalmazása az elváltakra azt a benyomást keltheti, hogy az érvényes házasság azonosnak tekinthető az elváltak új kapcsolatával, ha nem is elméletben, de gyakorlatban mindenképpen.

Az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz engedése és annak következményei

Sajnos az AL egyetlen helyen sem utal azokra az alapelvekre, amelyek az Egyház erkölcsi tanítását meghatározzák, ahogyan azt II. János Pál pápa „Familiaris consortio” kezdetű apostoli buzdítása 84. pontjában és „Veritatis splendor” kezdetű enciklikájában olvashatjuk, különösen az alábbi rendkívül fontos témákkal kapcsolatban: „alapvető választás” (Veritatis splendor, 67–68. pont), „halálos és bocsánatos bűn” (uo., 69–70. pont), „proporcionalizmus[1], konszekvencializmus[2]” (uo., 75. pont), „a vértanúság, az egyetemes és változhatatlan erkölcsi normák” (uo., 91. és az ezt követő pontok). Az AL hivatkozása a Familiaris consortio 84. pontjára, valamint a Veritatis splendor legfontosabb vonatkozó részeire kizárhatná az AL téves értelmezéseit. Az erkölcsi alapelvekre és az Egyház tanítására való általános utalás semmiképpen sem elegendő egy ennyire vitatott, érzékeny és fontos kérdésben.

Egyes papok, sőt püspökök már most kijelentik, hogy az AL VIII. fejezetének szellemében nem zárható ki az, hogy kivételes esetekben az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulhatnak anélkül is, hogy teljes megtartóztatásban kellene élniük.

Ha elfogadjuk az AL szövegének és szellemének ilyen értelmezését, intellektuálisan becsületesek kívánunk lenni, és tiszteletben tartjuk az ellentmondás-mentesség elvét, akkor az alábbi megállapításokat is el kell fogadnunk:

♦ A hatodik parancsolat, amely tilt minden nemi aktust az érvényes házasságon kívül, többé nem egyetemesen érvényes, hanem megenged bizonyos kivételeket. Esetünkben ez azt jelentené, hogy az elvált újraházasodottak élhetnének házas életet, sőt bátorítást is kapnának erre, hiszen „kölcsönös hűségüket” is csak így tudják megőrizni, vö. AL, 298. pont. „Hűségről” lehetne tehát beszélni egy olyan életformán belül is, amely szöges ellentétben áll Isten kifejezett akaratával. Ha azonban olyan cselekedetekre bátorítanánk őket, és olyan cselekedeteket nyilvánítanánk elfogadhatónak, amelyek természetüknél fogva ellentétesek és mindig is ellentétesek lesznek Isten akaratával, magával az isteni kinyilatkoztatással helyezkednénk szembe.

♦ Krisztus alábbi szavai többé nem mindig, minden házastársra vonatkoznának kivétel nélkül: „Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.”

♦ Lehetséges lenne kivételes helyzetben, hogy az ember úgy járuljon a bűnbánat szentségéhez és szentáldozáshoz, hogy továbbra is meg akarja szegni Isten egyértelmű parancsolatait: „Ne törj házasságot!” (Kiv 20,14) és: „Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6; Ter 2,24).

♦ Isten ezen parancsolatainak és Isten igéjének megtartása az ilyen esetben pusztán elméleti, nem pedig gyakorlati dolog lenne, így az elvált újraházasodottak „önmagukat ámítanák” (Jak 1,22). Úgy is lehetne tehát maradéktalanul hinni a hatodik parancsolat isteni természetében és a házasság felbonthatatlanságában, hogy nem eszerint cselekszünk.

♦ Krisztus isteni szava többé nem lenne egyetemesen érvényes, hanem megengedne bizonyos kivételeket: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtöréssel vét ellene. Ha pedig a nő hagyja el férjét és máshoz megy, szintén házasságtörést követ el” (Mk 10,12).

♦ Isten hatodik parancsolatának és a valódi és érvényes házasság szentségének és felbonthatatlanságának állandó, szándékos és szabad megsértése (elvált újraházasodottak esetében) többé nem lenne mindig súlyos bűn, vagyis Isten akaratának nyílt megszegése.

♦ Isten egyéb parancsolatait is súlyosan, állandóan, szándékosan és szabadon meg lehetne szegni (lásd pl. a pénzügyi korrupcióval járó életforma), ahol az enyhítő körülmények miatt az érintett akkor is járulhatna a szentségekhez, ha nem határozza el őszintén, hogy a jövőben tartózkodik az efféle bűnös és botrányos cselekedetektől.

♦ Nem lenne többé egyetemesen érvényes az Egyház állandó és tévedhetetlen tanítása, különösen az, amelyet János Pál pápa a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása 84. pontjában, XVI. Benedek pápa pedig Sacramentum caritatis kezdetű apostoli buzdítása 29. pontjában erősített meg, vagyis hogy az elvált újraházasodottak csak akkor járulhatnak a szentségekhez, ha teljes megtartóztatásban élnek.

♦ Isten hatodik parancsolatának és a házasság felbonthatatlanságának megtartása olyan eszmény lenne, amelyet nem mindenki, csak egy bizonyos elit tud megvalósítani.

♦ Krisztus megalkuvást nem ismerő szavai, miszerint Isten parancsolatait mindig, minden körülmények között meg kell tartani, sőt – ha azt kívánja – a nagy szenvedéstől sem szabad visszariadnunk érte, vagyis hogy el kell fogadnunk a keresztet, többé nem lenne abszolút igazság: „Ha pedig jobb kezed botránkoztat meg, vágd le és vesd el magadtól. Inkább egy tagod vesszen oda, semhogy egész tested a pokolba jusson” (Mt 5,30).

Ha az Egyház engedélyezi, hogy a „rendezetlen kapcsolatban” élő párok szentáldozáshoz járuljanak, és olyan cselekedeteket végezzenek, amelyek csak az érvényes házasságban élő hitveseket illetik meg, olyan hatalmat bitorol, amely semmiféle emberi autoritást nem illet meg, hiszen ezzel nem kevesebbet tenne, mint magának Istennek az igéjét igazítaná ki.

Fennáll a veszélye annak, hogy az Egyház részt vesz a „válás pestisének” terjesztésében.

Urunk, Jézus Krisztus örök tanítását vallva az Egyház így tanít: „Az Úrhoz hűséges Egyház nem ismerheti el házasságnak a polgárilag újraházasodott elváltak egységét. »Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör« (Mk 10,11–12). Az Egyház különleges figyelemmel van az elváltak iránt, és hívja őket a hívő imádságos életre, a szeretet tetteinek gyakorlására és a gyermekek keresztény nevelésére. Az újraházasodott elváltak azonban nem kaphatnak szentségi föloldozást, sem szentáldozáshoz nem járulhatnak, sem bizonyos egyházi megbízatást nem kaphatnak, amíg ez az állapot tart, mely objektíven ellenkezik Isten törvényével” (A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, 349).

Ha az ember érvénytelen házassági kapcsolatban él, és folyamatosan szembehelyezkedik Isten parancsolatával, valamint a házasság szentségével és felbonthatatlanságával, arról tesz tanúságot, hogy nem az igazságban él. Azt mondani, hogy az érvénytelen házassági kapcsolatban végzett szándékos, szabad és szokásszerű nemi aktus egyes esetekben nem minősül többé súlyos bűnnek, nem felel meg az igazságnak, hanem súlyos hazugság, és ezért a szeretet igazi örömét sem adhatja meg. Ezért ha az Egyház engedélyezné, hogy ezek az emberek szentáldozáshoz járuljanak, csak ámítaná őket, képmutató lenne, és hazudna nekik. Isten igéje a Szentírásban ma is érvényes: „Aki azt állítja, hogy ismeri őt, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és az igazság nincs benne” (1Jn 2,4).

Az Egyház Tanítóhivatala kimondja a Tízparancsolat egyetemes érvényességét: „Mind a tíz parancsolat, mivel az ember Isten és a felebarát iránti alapvető kötelezettségeit fejezi ki, lényegi tartalma szerint súlyosan kötelez. Alapvetően változhatatlanok, s kötelező erejük mindig és mindenütt érvényes. Senki föl nem menthet alóluk” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2072). Azt, hogy vannak kivételek, amikor is Isten parancsolatait – köztük a „ne törj házasságot” – nem kell teljesíteni, és az emberek nem vonhatók felelősségre a válás vétségéért, a farizeusok és később a második és a harmadik század keresztény gnosztikusai állították.

A Tanítóhivatal alábbi kijelentései ma is érvényesek, mivel a tévedhetetlen tanítóhivatal részét képezik, ahogyan az a rendes és egyetemes tanítóhivatal aktusaként megfogalmazódik: „A természetes törvény tiltó parancsai egyetemesen érvényesek: minden körülmények között, mindig és mindenkire nézve kötelezőek. Olyan tilalmakról van ugyanis szó, melyek bizonyos cselekedetet egyszer s mindenkorra tiltanak, kivétel nélkül. … Vannak cselekedetek, melyek soha semmiféle körülmények között nem tekinthetők elfogadható válasznak. … Az Egyház mindig tanította, hogy soha nem szabad tenni azt, amit az Ó- és az Újszövetség tiltó erkölcsi törvény formájában fogalmazott meg. Mint láttuk, maga Jézus hangsúlyozta e tilalmak elévülhetetlenségét: »Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne szólj hamis tanúságot!«” (Mt 19,17–18) (Szent II. János Pál Veritatis splendor kezdetű enciklikája, 52)

Az Egyház Tanítóhivatala ennél egyértelműbben is tanít: „A jó és tiszta lelkiismeretet megvilágosítja az őszinte hit. Mert a szeretet egyszerre fakad »tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből« (1Tim 1,5; vö. 3,9; 2Tim 1,3; 1Pt 3,21; ApCsel 24,16)” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1794).

Ha valaki szabadon, szándékosan objektíve bűnös erkölcsi cselekedetet visz végbe teljes tudatában az efféle cselekedet bűnös mivoltának, és cselekedetét a jövőben is meg kívánja ismételni, akkor nem lehet hivatkozni az enyhítő körülményekre, amint az az egyszeri vétség beszámíthatóságának vizsgálatakor történik. A beszámíthatóság elvének alkalmazása az ilyen elvált újraházasodottak esetében képmutatás és gnosztikus álokoskodás lenne. Ha az Egyház csak egyetlen esetben is szentáldozáshoz engedné az ilyen embereket, saját tanításának mondana ellent, nyilvános tanúságot tenne a házasság felbonthatatlansága ellen, és így a „válás pestisének” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, 47) terjedését szolgálná.

Hogy elejét vegye az efféle tűrhetetlen és botrányos ellentmondásnak, az Egyház, mely az erkölcsi törvényt és a házasság felbonthatatlanságának isteni igazságát tévedhetetlenül tanítja, kétezer éve rendíthetetlenül azt a gyakorlatot követi, hogy csak olyan elvált újraházasodottaknak engedélyezi a szentáldozást, akik teljes megtartóztatásban és „remoto scandalo[3] élnek, mely szabály alól semmiféle kivételt vagy rendkívüli mentességet nem enged.

A legfontosabb lelkipásztori feladat, melyet az Úr Egyházára bízott, a tanítás (vö. Mt 28,20). Isten parancsolatainak megtartása szorosan kötődik a tanításhoz, ezért az Egyház mindig hangsúlyozta, hogy soha nem lehet ellentmondás a tanítás és a mindennapi élet között, amint azt a gnoszticizmus, illetve a „simul iustus et peccator[4] eretnek lutheri elmélete sugallja. Az Egyház gyermekeinek hite és mindennapi élete soha nem kerülhet ellentétbe.

Mikor Isten kifejezett parancsairól és a házasság felbonthatatlanságának megtartásáról van szó, nincs helye olyan teológiai értelmezésnek, amely ellentmond annak. Ha Isten azt mondja, hogy „ne törj házasságot”, egyetlen emberi tekintély sem mondhatja azt, hogy „kivételes esetekben vagy valamely jó cél érdekében azért törhetsz”.

Ferenc pápa alábbi kijelentései nagyon fontosak. A pápa arról beszél, hogy be kell vonni az elvált újraházasodottakat az Egyház életébe: „Az egyedi helyzet mérlegelése soha nem vonatkoztathat el az igazság és a szeretet evangéliumi követelményeitől, ahogyan azokat az Egyház elénk tárja. … Az alábbi feltételeknek teljesülniük kell: alázat, diszkréció, az Egyház és az egyházi tanítás szeretete. … El kell kerülni azt, hogy az egyedi helyzet mérlegelése miatt az emberek azt gondolhassák, hogy az Egyház kettős mércét alkalmaz” (AL, 300. pont). Az AL ezen dicséretes kijelentései ugyanakkor nem tisztázzák, hogy az elvált újraházasodottak kötelesek szétválni vagy legalábbis teljes megtartóztatásban élni.

Ha a test dolgaiban az élet-halál kérdéséről van szó, egyetlen orvos sem fogalmazná meg véleményét félreérthető módon. Nem mondhatja azt betegének: „Döntse el Ön saját lelkiismerete szerint, hogy beszedi-e a gyógyszert, de azért az orvostudomány törvényeit is tartsa tiszteletben.” Az orvos efféle viselkedését bizonyára felelőtlennek tartanánk. Halhatatlan lelkünk élete azonban ennél is fontosabb, hiszen örök sorsunk függ a lélek egészségétől.

A bűnbánat és a kereszt misztériumának felszabadító igazsága

Azt állítani, hogy az elvált újraházasodottak nem nyilvános bűnösök az Egyházban, a tények nem ismeretéről tanúskodik. Sőt, a küzdő egyház valamennyi tagja bűnös. Ha az elvált újraházasodottak azt mondják, hogy szándékos tetteik, melyeket Isten hatodik parancsolata ellen követnek el, nem mindig bűnösek, vagy legalábbis nem súlyos bűnök, önmagukat ámítják, és az igazság nincs meg bennük, amint azt Szent Jánosnál olvassuk: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és az igazság nincs meg bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, ő hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt állítjuk, hogy nem vétkeztünk, hazugnak tüntetjük fel őt, és tanítása nincs bennünk” (1Jn 1,8–10).

Ha az elvált újraházasodottak elfogadják azt az igazságot, hogy bűnösök, sőt nyilvános bűnösök, attól még nem veszítik el a keresztény reményt. Csak a valóság és az igazság elfogadásával tudnak elindulni a gyümölcsöző bűnbánat útján Jézus Krisztus szavait követve.

Üdvös dolog lenne visszahozni korunkba az őskeresztények és az egyházatyák korának lelkületét, amikor is a hívek élő szolidaritást vállaltak a nyilvános bűnösökkel, mely szolidaritás azonban az igazságra épült. Semmi kirekesztés nem volt ebben a szolidaritásban, éppen ellenkezőleg, közbenjáró imádságaival, könnyeivel, vezekléseivel és a szeretet cselekedeteivel az egész Egyház részt vett a nyilvános bűnösök bűnbánatában.

A Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításban azt olvassuk, hogy „hogy mindazok, akik elhagyták az Úr parancsát és most is ilyen állapotban élnek (vagyis az újraházasodott elváltak), elnyerhetik Istentől a megtérés és az üdvösség kegyelmét, ha kitartanak az imádságban, a bűnbánatban és a szeretetben” (84).

Mikor az első századokban a nyilvános bűnösöket visszafogadták a hívek imádkozó közösségébe, felemelt karral kellett térdelniük, kérve testvéreik közbenjárását. Tertullianus a következő megindító tanúságtétellel szolgál: „A test nem örvendezhet, ha egyik tagja szenved. Az egész testnek szenvednie kell, hogy az egész test meggyógyuljon. Ha kinyújtott kezünkkel megérintjük testvéreink térdét, magát Krisztust érintjük meg, és magát Krisztust kérleljük. És ha a többiek sírnak feletted, maga Krisztus az, aki szánakozik rajtad” (De paenitentia 10, 5–6). Milánói Szent Ambrus hasonlóképpen fogalmaz: „Az egész egyház az, amely a nyilvános bűnös terhét magára vette, és könnyeivel, imádságaival és fájdalmával vele együtt szenved” (De paenitentia 1, 81).

Természetesen igaz, hogy az Egyház bűnbánati fegyelmének konkrét formái megváltoztak, e fegyelem lelkületének azonban minden korban élőnek kell maradnia az Egyházban. Az AL bizonyos megállapításaira hivatkozva egyes papok és püspökök ma azt kezdik sugallni az elvált újraházasodottaknak, hogy helyzetük miatt nem tekinthetők többé nyilvános bűnösnek objektív szempontból. Azzal nyugtatják meg őket, hogy nemi kapcsolatuk nem súlyos bűn. Hozzáállásuk azonban nem felel meg az igazságnak. Hagyják, hogy az elvált újraházasodottak önámításban éljenek, és megfosztják őket attól a lehetőségtől, hogy egész szívükkel megtérjenek, és engedelmeskedjenek Istennek. Nagyon könnyű, olcsó és semmibe sem kerül az efféle lelkipásztori hozzáállás. Az sem kell hozzá, hogy a hívek testvéri szeretetből könnyüket hullassák az elvált újraházasodottakért, imádkozzanak és közbenjárjanak értük.

Ha engedjük, hogy az elvált újraházasodottak – ha csak kivételes esetben is – szentáldozáshoz járuljanak anélkül, hogy az Isten hatodik parancsolatával ellentétes cselekedeteikkel felhagynának, sőt vakmerően azt állítjuk, hogy életmódjuk nem is súlyos bűn, akkor a kereszt botrányát elkerülve a könnyű utat választjuk. Az elvált újraházasodottak efféle lelkipásztori gondozása csalóka természetű, és rövidlátó hozzáállásról tanúskodik. Jézus szavai ma is szólnak azokhoz, akik ezt az olcsó és könnyű utat javasolják az elvált újraházasodottaknak: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” Jézus azt mondta tanítványainak, hogy „aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen” (Mt 16,24–25).

Ami az elvált újraházasodottak lelkipásztori gondozását illeti, fel kell szítanunk magunkban a lelkületet, hogy a kereszt és a bűnbánat igazságában kövessük Krisztust, hiszen csak ez hozhat tartós örömet a szívünkbe, és a tiszavirág életű és csalóka élvezeteknek is csak így tudunk ellenállni. Nagy Szent Gergely pápa alábbi szavai nemcsak pontosan ábrázolják mai helyzetünket, hanem ragyogó fényükkel meg is világítják azt: „Nem szabad túlságosan kötődnünk földi számkivettetésünkhöz, és ezen élet kényelmei nem feledtethetik el velünk igazi hazánkat, nehogy lelkünk aluszékonnyá váljon ezen örömök közepette. Ezért Isten a maga adományait megpróbáltatásokkal és büntetésekkel vegyíti, hogy minden, aminek e világon örülünk, keserűvé váljon, és a lélekben az a tűz lobbanjon lángra, amely szüntelenül felszítja bennünk a mennyei dolgok utáni vágyat, és előrehaladásra sarkall. E tűznek köszönhetően örömmel szenvedünk, szelíden viseljük a keresztet és boldog szomorúság tölt el” (Ezekiel próféta könyvéről mondott szentbeszédek, 2, 4, 3).

Az ősegyház hiteles bűnbánati fegyelmének lelkülete minden korban eleven maradt az Egyházban, egészen napjainkig. Az 1891-ben Chillében született Boldog Laura Vicuna del Carmen élete ragyogó példája ennek. Azocar nővér, aki Laurát gondozta, így emlékszik vissza: „Emlékszem, mikor először beszéltem a házasság szentségéről, Laura elájult, minden bizonnyal azért, mert szavaimból megértette, hogy édesanyja halálos bűnben él, amíg meg nem szakítja kapcsolatát azzal az úrral. Akkoriban csak egy család volt Juninban, amely Isten akarata szerint élt.” Laura ezért megsokszorozta imádságait és vezekléseit édesanyjáért. 1901. június 2-án nagy buzgósággal járult elsőáldozáshoz, és az alábbi elhatározásokat tette: „1. Egész életemben szeretni és szolgálni akarlak, ó, Jézus, ezért felajánlom neked lelkemet, szívemet és egész lényemet. – 2. Inkább meghalok, mint hogy bűnömmel megbántsalak, és mindenről lemondok, ami eltávolíthatna tőled. – 3. Megígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy az emberek minél jobban megismerjenek és szeressenek téged, és engesztelést nyújtok azokért a bántásokért, amelyekkel azok illetnek, akik nem szeretnek téged, különösen akik közel állnak hozzám. Nem riadok vissza attól sem, ha nagy áldozatokat kell vállalnom ezért. – Ó, Istenem, add, hogy életem a szeretet, az önmegtagadás és az áldozat élete legyen!” Nagy örömét azonban beárnyékolta, hogy a szertartáson édesanyja nem járult szentáldozáshoz. 1902-ben Laura felajánlotta életét édesanyjáért, aki rendezetlen kapcsolatban élt Argentínában. Laura megsokszorozta imáit és áldozatait édesanyja igaz megtéréséért. Néhány órával halála előtt az ágyához hívatta édesanyját, és így szólt hozzá: „Anya, én most meghalok. Jézustól kértem ezt, és imáim meghallgatásra találtak. Közel két éve felajánlottam életemet a megtérésed kegyelméért. Anya, vajon nem adatik meg nekem az öröm, hogy halálom előtt lássam megtérésedet?” Letaglózott és megrendült édesanyja ekkor ezt az ígéretet tette: „Holnap reggel elmegyek a templomba és meggyónok!” Laura a mellette álló papra nézett, és így szólt: „Atya, anyám az imént ígérte meg, hogy elhagyja azt az embert. Legyen a tanúja ennek az ígéretnek!” Majd hozzátette: „Most már boldogan halhatok meg!” A 13 éves kislány ezekkel a szavakkal lehelte ki lelkét 1904. január 22-én Argentína Junin de los Andes nevű városkájában édesanyja karjában, aki újra megtalálta a hitét, és véget vetett rendezetlen kapcsolatának.

A ma már Boldog Lauraként ismert fiatal lány életének csodálatos példája jól mutatja, mennyire komolyan veszi az igaz katolikus Isten hatodik parancsolatát, valamint a házasság szentségét és felbonthatatlanságát. Urunk, Jézus Krisztus azt parancsolta, hogy még a látszatát is kerüljük annak, hogy jóváhagyjuk a rendezetlen vagy házasságtörő kapcsolatot. Az Egyház mindig hűségesen megtartotta ezt az isteni parancsolatot tanításában és lelkipásztori gyakorlatában, és semmiféle kétértelműséget nem tűrt meg. Mikor Boldog Laura fiatal életét feláldozta, bizonyára nem a tanítás, illetve a lelkipásztori gyakorlat sok lehetséges értelmezése közül az egyiket kívánta bemutatni. A tanítás és a lelkipásztori gyakorlat egyik lehetséges értelmezésért senki sem áldozza fel az életét, csak a változhatatlan és egyetemesen érvényes isteni igazságért. Erről az igazságról tett tanúságot sok más szent is, akik az életüket áldozták fel érte, Keresztelő Szent Jánostól kezdve napjaink egyszerű híveiig, akiknek nevét csak Isten ismeri.

A „Veritatis laetitia” szükségessége

Szerencsére az AL sok rendkívül értékes teológiai megállapítást, lelki és lelkipásztori iránymutatást is tartalmaz. Az azonban nem tekinthető elégséges iránymutatásnak, hogy az AL-t az Egyház hagyományos tanítása és gyakorlata szerint kell értelmezni. Ha egy egyházi dokumentum – amely esetünkben sem végérvényesnek, sem tévedhetetlennek nem tekinthető – olyan elemeket tartalmaz, amelyek értelmezése és gyakorlati alkalmazása veszélyes lelki következményekkel járhat, akkor az Egyház valamennyi tagjának, különösen a püspököknek mint a kollegialitás elve alapján a pápa munkatársainak kötelességük jelezni ezt, és tisztelettel hiteles értelmezésért kell folyamodniuk.

Az isteni hittel, valamint a házasság szentségére és felbonthatatlanságára vonatkozó isteni parancsolatokkal összefüggő kérdésekben az Egyház valamennyi tagjának, az egyszerű hívektől kezdve a Tanítóhivatal legmagasabb szintű képviselőjéig, közösen kell fáradozniuk azon, hogy a hit kincsét és gyakorlatát sértetlenül megőrizzék. A II. Vatikáni Zsinat így tanított: „A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), nem tévedhet a hitben, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« (vö. Szt. Ágoston, De praed. sanct. 14,27: PL 44,980) hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz 2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében” (Lumen Gentium, 12). A Tanítóhivatal pedig „nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak azt tanítja, amit ő is mint hagyományt kapott” (II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum, 10).

A II. Vatikáni Zsinat minden hívőt és különösen a püspököket arra bátorította, hogy ne féljenek attól, hogy az egész Egyház javát szem előtt tartva hangot adjanak kétségeiknek és aggodalmaiknak. A szolgalelkűség és a politikai korrektség végzetes bajt hozott az Egyház életébe. A Trienti Zsinat híres püspöke és teológusa Melchior Cano O.P. mondta ezeket az emlékezetes szavakat: „Péternek nincsen szüksége hazugságainkra és hízelgésünkre. Éppen azok ássák alá leginkább a Szentszék tekintélyét, akik behunyják a szemüket a tények előtt, és a pápa minden döntését megkülönböztetés nélkül védelmükbe veszik. Ahelyett, hogy erősítenék, alapjaiban rombolják azt.”

Urunk világosan beszélt arról, mi az igaz szeretet és a szeretet igaz öröme: „Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem” (Jn 14,21). Mikor a hatodik parancsolatot az embereknek adta, és úgy határozott, hogy meg kell tartani a házasság felbonthatatlanságát, Isten kivétel nélkül minden emberre gondolt, nemcsak egy bizonyos elitre. Isten már az Ószövetségben így szólt: „Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra” (MTörv 30,11); és: „Adta még ezenfelül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged” (Sir 15,15). Jézus szavai pedig mindenkihez szólnak: „»Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat.« Az megkérdezte: »Melyeket?« Jézus ezt felelte: »Ne ölj, ne törj házasságot …” (Mt 19,17–18). Az apostolok is ugyanezt tanították: „Szeretetünk Isten iránt abban mutatkozik meg, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3–4).

Nincsen igaz, természetfeletti és örök élet Isten parancsolatainak megtartása nélkül: „Tartsd meg parancsait! Elétek tártam az életet és a halált. Válaszd az életet!” (MTörv 30,16.19) Ezért sem igaz élet, sem a szeretet igaz öröme nem képzelhető el az igazság nélkül. „A szeretet abban áll, hogy a parancsai szerint élünk” (2Jn 6). A szeretet öröme az igazság öröme. A hiteles keresztény élet az igazság szerinti élet és az igazság öröme: „Nincs nagyobb örömöm, mint amikor azt hallom, hogy fiaim az igazság útján járnak” (3Jn 4).

Szent Ágoston beszél az öröm és az igazság szoros kapcsolatáról: „Mindnyájuktól megkérdezem, melyiket szeretnék jobban: az igazság örömét, vagy a hazugság okozta örömet. És a válasz ilyenkor sem nehezebb, mint a boldogság kérdésében. Mivel a boldog élet az igazság felett érzett öröm, valamennyien az igazság örömét szeretnénk” (Vallomások, X, 23).

A házasság felbonthatatlanságával kapcsolatos általános elbizonytalanodás veszélye

Egyes helyeken már egy ideje azt látjuk az Egyházban, hogy hallgatólagosan engedélyezik az elvált újraházasodottak szentáldozását anélkül is, hogy teljes megtartóztatásban kellene élniük. Az AL VIII. fejezetének homályos megállapításai új lendületet adtak azoknak, akik szerint rendkívüli esetekben engedélyezni kell, hogy az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járuljanak.

Azt látjuk most, hogy a visszaélés még inkább terjed, hiszen a támogatói immár bizonyos mértékben igazolva látják magukat. Az AL VIII. fejezetében található állítások értelmezése is némiképp bizonytalan. A bizonytalanságot tovább növeli, hogy mindenki azt mondja, hogy „az Egyház tanítása nem változott”, akár támogatja, akár ellenzi az elvált újraházasodottak szentáldozásának engedélyezését.

Eltekintve a nyilvánvaló történelmi és tanításbeli különbségektől, helyzetünk számos hasonlóságot mutat az ariánus válsággal, mely a 4. században okozott általános felfordulást. Akkoriban a „konszubsztanciális” („homoousios”) kifejezés biztosította az Isten Fiának igaz istenségébe vetett apostoli és hagyományos hitet, melynek dogmáját az I. Niceai Zsinat egyetemes Tanítóhivatala hirdette ki. A hit mély válságát és az ezzel együtt jelentkező csaknem általános elbizonytalanodást elsősorban a „konszubsztanciális” („homoousios”) szó elutasítása, illetve használatának kerülése okozta. A papok és főként a püspökök alternatív kifejezéseket kezdtek javasolni, amelyek kétértelműek és pontatlanok voltak, például „hasonló lényegű” („homoiousios”) vagy „hasonló” („homoios”). A „homoousios” formula, melyet a kor Tanítóhivatala fogadott el, olyan pontossággal fejezte ki az IGE teljes és igaz istenségét, hogy nem maradt hely a kétértelmű magyarázatoknak.

357–360-ban csaknem az összes püspökség ariánus vagy szemiariánus lett az alábbi események következtében: 357-ben Liberius pápa Sirmiumban aláírt egy félreérthető hitvallást, amelyből elhagyták a „homoousios” kifejezést. Továbbá a pápa botrányos módon kiközösítette Szent Atanázt. Poitiers-i Szent Hilarius volt az egyetlen bátor püspök, aki szigorúan megfeddte Liberius pápát ezekért a kétes cselekedeteiért. 359-ben a nyugati püspökök Riminiben, a keleti püspökök pedig Szeleukiában tartottak zsinatot, melyek mindenestül ariánus szöveget fogadtak el, annál a kétértelmű szövegnél is rosszabbat, mint amit Liberius pápa írt alá. Szent Jeromos így jellemzi a kor általános zűrzavarát: „Mindenki csodálkozva vette észre, hogy ariánus lett” („Ingemuit totus orbis, et arianum se esse miratus est”: Adv. Lucif., 19).

Ma az elvált újraházasodottakra vonatkozó szentségi fegyelem tekintetében a zavar fokozódik. Nem alaptalan tehát a feltételezés, hogy a zavarodottság hatalmas méretű lesz, ha nem hirdetjük az egyetemes és tévedhetetlen Tanítóhivatal alábbi tanítását: „A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik vállalják azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg” (Szent II. János Pál, Familiaris consortio, 84). Ez a szabály sajnálatos és érthetetlen módon hiányzik az AL-ból, az alábbi mondat viszont éppoly érthetetlen módon szerepel benne: „Az ilyen helyzetekben sokan, akik ismerik, és elfogadják az Egyház ajánlotta lehetőséget, hogy »testvérként« éljenek együtt, rámutatnak arra, hogy ha az intimitás bizonyos kifejezései hiányoznak, gyakran a hűségük kerül veszélybe, és a gyermekek java látja kárát” (AL, 298. pont, 329. lábjegyzet). Ez a megállapítás láthatólag ellentétben áll az egyetemes Tanítóhivatal állandó tanításával, amint azt a Familiaris Consortio 84. pontjában olvashatjuk.

Fontos, hogy a Szentszék sürgősen erősítse meg és újra hirdesse ki a Familiaris consortio 84. pontjába foglalt szabályt, esetleg oly módon, hogy közzéteszi az AL hiteles értelmezését. Ez a szabály bizonyos mértékben korunk „homoousios”-a. Ha az Apostoli Szentszék nem erősíti meg hivatalosan és félreérthetetlen módon a Familiaris consortio 84. pontjában olvasható szabályt, óriási zavar fog támadni a szentségi fegyelem terén, és a tanítás terén is nőni fog a bizonytalanság. Olyan helyzet állhat elő, amelyet ez a mondat jellemez: „Mindenki csodálkozva vette észre, hogy a válás gyakorlatát elfogadták” („Ingemuit totus orbis, et divortium in praxi se accepisse miratus est”).

Az elvált újraházasodottakra vonatkozó szentségi fegyelem zavara, valamint a tanítás terén mutatkozó következmények a katolikus egyház lényegének mondanának ellent, melyet Szent Iréneusz a második században a következőképpen jellemzett: „Bár az Egyház, mely ezt a tanítást és ezt a hitet kapta, az egész világon szétszóródott, oly gondosan őrzi azt, mintha egyetlen házat lakna, úgy hisz, mintha egyetlen lelke és egyetlen szíve lenne, és úgy hirdeti, tanítja és adja tovább egy hangon, mintha egyetlen szája lenne” (Adversus haereses, I, 10, 2).

Péter, vagyis a pápa széke a hit és az apostoli szentségi fegyelem egységének a biztosítéka. Tekintettel az elvált újraházasodottakkal kapcsolatos szentségi gyakorlat zavarára és az AL különböző értelmezéseire a papok és püspökök részéről, indokoltnak tűnik felkérni szeretett Ferenc pápánkat, Krisztus helytartóját, az „édes földi Krisztust” (Sziénai Szent Katalin), hogy rendelje el az AL hiteles értelmezésének közzétételét, melynek tartalmaznia kell az egyetemes és tévedhetetlen Tanítóhivatal egyházfegyelmi elvének minden félreértést kizáró kinyilvánítását az elvált újraházasodottak szentségekhez való járulásának engedélyezésével kapcsolatban a Familiaris consortio 84. pontja szerint.

A 4. században uralkodó nagy ariánus zűrzavarban Nagy Szent Vazul sürgős kérelemmel fordult a római pápához, hogy állásfoglalásával adjon egyértelmű eligazítást, és így biztosítsa a hit és a szeretet egységét (vö. Ep. 70).

Ha az Apostoli Szentszék kinyilvánítaná az AL hiteles értelmezését, az egész Egyház a világosság örömével („claritatis laetitia”) telne el. Ez a világosság biztosítaná a szeretet örömét („amoris laetitia”), azt a szeretetet és örömet, amely „nem az emberek, hanem Isten tervei szerint való” (Mt 16,23). És ez az, ami nemcsak az elvált újraházasodottak, de minden ember öröme, élete és örök üdvössége szempontjából a legfontosabb.


+ Athanasius Schneider

A Boldogságos Szűz Mária

astanai érsekségének

(Kazahsztán) segédpüspöke

[1] A proporcionalizmus a megvalósított értékek és javak között mérlegelve a jó és a rossz arányára koncentrál a konkrét szituációban lehetséges „nagyobb jó” vagy „kisebb rossz” figyelembevételével.

[2] A konszekvencializmus erkölcstani tévtanítás, mely szerint a konkrét emberi cselekedet helyességét az előre látható következmények határozzák meg.

[3] A botrány távol tartásával.

[4] Az ember egyszerre igaz és bűnös.